Ady önnön sorsát, alakját értelmezi a versben. 1905-ben írta, és az Új versek kötetben jelent meg. A Hortobágy a fő motívum, a Hortobágyot mutatja be, amely mint magyar puszta Magyarországot jelképezi.

Tipikus magyar tájról van szó: a Hortobágy a Nagyalföldön, Debrecenhez közel terül el, a szikes talajáról nevezetes.

A nagyszemű ember, aki lát, néz, figyel, nagy szemekkel ránéz a világra, nem sunyi, nem résnyire nyitott szemmel néz, az szabadabb, nyitottabb a világra.

Ady egyetlen szóval – kunfajta – egy atmoszférát idéz fel. Van benne valami ősi, lázadó, valami más.

A kunok kalandozó nomád nép volt, a tatárok elől menekültek a IV. Béla korabeli Magyarországra. A magyarok nagy hírűek, erősek voltak, ezért itt reméltek védelmet. A király befogadta őket, de a kunok nomád nép, letiporták a vetést, sok kárt okoztak. Így a magyarok követelték, hogy elmenjenek.

Itt is tehát, akárcsak a Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű versben, egy pogány nép jelenik meg. A kunokkal való azonosulás által az eredetiségét, ősiségét, a jobban látóságát hangoztatja Ady.

Ő dacos, szembeszegülő, mint egy tilalomfa, mindig ott áll, hogy figyelmeztessen.

A vers a magyar művész sorsáról szól, aki úgy érzi, lehetőségek vártak volna rá, mert lelkében, fejében, lényében sok virág nyílna, de nem tud kibontakozni. Pedig arra vágyik, hogy kivirágozzon a lelke, teremjen, de közege, a piszkos, gatyás, bamba társak elnyomják a kibontakozást.

A vers üzenete tehát a 4. versszakban fogalmazódik meg, amely szerint a költő a környezete lelki és szellemi sivársága miatt abbahagyja a költészetet. A vers mondanivalója az, hogy az elmaradott körülmények között a tehetség is elkallódik, elvész.