Borongós vers, Arany elég sötéten látja a dolgokat. 1851-ben íródott, a szabadságharc leverése, Petőfi elvesztése után. A közhangulat is ilyen volt akkor.

Az 1. versszakban érdekes a kezdés: nyugodt, kiegyensúlyozott képpel nyit. Ha csak ennyit olvasunk el belőle, egész mást várunk a folytatásban. A kertészkedés személyes motívum. Teljes harmóniában dolgozgat az ember a kertben, mint akinek semmi gondja nincsen.

Ezután történik egy kizökkentés. Az ember gondolkodik, elmélyed, amikor kertészkedik. Maga a kertészkedés motívum cselekvésként ásást, kapálást, növények gondozását jelenti (a kertben az élet van, azt gondozzuk). A kert rendezett, tiszta, világos lesz, ha kertészkedünk. De a versben nem ezt látjuk. Csalódnunk kell abban, amit várunk. Nem következik be ez a rendezett állapot.

A kert szembeállítva az ugar motívumával szintén a gondozott, virágzó terület, ellentéte a halott, letarolt, üres pusztának. A kert ellentéte ugyanakkor a vadon is lehet, amit nem az ember rendez el, hanem a természet. A vadon rendezetlen, kaotikus, burjánzó, a természet törvényei szerint működik, és nem az ember törvényei szerint. Ezért az ember a vadont lenézi, nem tartja civilizáltnak.

A kert eredete a bibliai Édenkert, amely rendezett volt (szemben a vadonnal), tökéletes és harmonikus. Az ember a harmóniát, a szépséget ápolja, életben akarja tartani. Aki belső, lelki harmóniáját vetíti ki a külvilágra, csak az tud rendezett kertet létrehozni.

Az ember kertészkedés közben fütyülni, dalolni szokott. Itt viszont egyedül, némán kertészkedik a lírai én. Ez furcsa. Prózai naplójában Arany azt mondja, apja mindig dalolt, anyja mindig beszélt a növényekhez kertészkedés közben. Az, hogy valaki némán kertészkedik, befelé forduló állapotra utal. Befelé figyelünk, gondjaink vannak, csak mechanikusan végezzük a dolgunkat, egyfajta erőltetett nyugalommal. Ilyenkor vagyunk csöndben.

Gyümölcsfái közt bíbelődik. Megjelenik a versben a természet: daruszó, gerle hangja hallatszik el hozzá. Ez egy csöndes vers. A kert közege nem ilyen, az madárfüttyös, nem csöndes. Itt csak néha hallatszik madárszó. A kert és a természet ugyanaz, csak az egyik rendezett, a másik nem.

Az ég és a kert között mintha egy nagy űr lenne. „Tiszta kék magasból”: utalás Istenre, Istennel van kapcsolatban. Transzcendencia.

Egy-egy: vagyis csak néhány madár van. Az ember nem azt várja, hogy nézzék föntről, hanem segítséget vár.

Tiszta: értékmérő szó, Isten világa, bűntől mentes, érintetlen, szakrális. Az, hogy érintetlen az emberi világtól az isteni világ, a kettő távolságára utal. Az ég távoli és tiszta, de akármilyen szép és tiszta, ha nagyon magasan van, elérhetetlen, és nincs kapcsolatban az emberi világgal. Nem vetíti fényét a Földre. A „tiszta” szó tehát önmaga ellentétébe fordul. Hiába szép és tiszta, ha nem érhetjük el soha, ha nem várhatunk tőle segítséget. A tiszta kék ég rideg, hideg, közönyös és távolságtartó. Szomorú, hogy az emberi világ is ilyen közönyös és rideg. (Ha ilyen az ég, akkor milyen lesz az emberi világ?)

Magányos gerle: természeti kép és egy emberi tulajdonság párhuzamba állítása. Kedvelt párhuzam, amikor egy emberi vonást fejez ki a költő egy természeti képpel. A magányos gerle az elhagyott szerelmesre utal. Itt már a tragédia előérzete jelenik meg, a szerelmi bánatban szenvedő ember, és a népdalokhoz hasonló kép: „S ifjú nő, szemfödél alatt”. Akkor fogadjuk el a halált, ha az ember idős és beteg. Az, hogy egy nő van szemfödél alatt, sokkal tragikusabb, mintha férfi lenne. Merthogy fiatal, szép, és nem élt még eleget.

A nő, az élet, a gyermek összefonódik. A fiatalsághoz a szépség, a szerelem és az élet minden lehetősége kapcsolódik. A nő pedig gyermeket hagyhat maga után. Ez az élet teljes ellentéte. Amikor az ember nem tudja kihasználni a lehetőségeit. Az ifjú nő egy gyermeket hagyott maga után, a férfi deszkából koporsót és bölcsőt ácsol. A cseléd megveri a gyereket. És a lírai én a kertből mindezt közönyösen nézi.

Az utolsó versszakban a halál lesz már maga a kertész. Közönyös az ember, az emberek nem foglalkoznak egymással. Szomorúan, egyedül és részvét nélkül múlunk ki. Ez a teljes magány, a nő életében és halálában magányos, akárcsak a többi ember. Arany a végsőkig fokozza az emberi magányt: ilyenek vagyunk, ilyenek az emberek. Erről írt verset.