Az őszike egy kikericsfaj, amely késő ősszel virágzik. Arany János egy „kapcsos könyvbe” (emlékkönyvbe) írta azokat a szépséges költeményeket, amelyeket az Őszikék összefoglaló címmel illetünk.

A kapcsos könyvet Gyulai Páltól kapta még 1856 őszén. 1877 nyarán egy nap hóna alá fogta ezt a könyvet, és elindult vele a Margitsziget legnéptelenebb útjain, ahol háborítatlanul mélázgatott, és írt, amikor jött az ihlet.

Sokáig még családjának se mutatta meg ezeket a verseket. Nem szánta őket a nyilvánosságnak, ám fia, Arany László visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Gyulai Pál valahogy egy költeményt kicsikart Aranytól, majd kértek mások is, így végül 15 vers a nyilvánosság elé került a kapcsos könyvből. A többi 37 költemény csak a költő halála után jelent meg nyomtatásban.

Az Őszikék világa többszörösen is izgalmas, csodálatos és szép. Arany több mint 10 év hallgatás után, megszabadulva közéleti gondjaitól, a művészethez menekült újra, hogy egy utolsó nagy költői fellángolása legyen.

Mindig belső kételyek gyötörték: jó úton jár-e, ezt várják-e el tőle? Epikájával mindig a magyarságért gondolkodott, de úgy, hogy a művészi szintet ne kelljen alább vinni. És az idősödő Arany, aki nagyon öregnek érezte már magát, még egyszer a Margitsziget tölgyei alatt, magányosan, csöndben, békében megtalálta a nimfákat.

Távol a közélettől és emlékeitől újra meg tudott benne szólalni a költő. Ebben az időben már magánéleti tragédiák nyomasztották, hiszen elvesztette Juliska leányát, és hamarosan unokáját is, Piroskát.

Éppen haza akart hozzájuk költözni, amikor egy nagy betegség elvitte Juliskát, aki ártatlanul halt meg, nem kereste a halált, és egy kis árvát hagyott maga után, akit Aranyék magukhoz vettek és nevelgettek.

Ekkoriban Aranynak mindenféle gondja volt, és már unta is egy kicsit a saját nyavalygását. És ekkor egy őszi napsugár hatására az Őszikékben új erőre kapott és új hitre talált.

A kapcsos könyvébe írt Őszikéket Arany nem a nagyközönségnek szánta. Soha nem látott őszinteséggel beszél önmagáról ezekben a költeményekben.

Eddig mindig más szereplő mögé bújt, nem mutatta meg lelkivilágát, holott a líra a lírikusról szól. Most azonban őszintén beszél elhibázott életéről, befejezetlen munkáiról, vágyairól, melyekről oly ritkán engedett tudomást szerezni a külvilágnak. Egyéniségéből fakadóan nehezen nyílt meg.

De ez már a bölcsesség, a derű, az elfogadó belenyugvás hangja, amit megüt. Öregkori műveiben gyakori az önirónia is.

Ezek más jellegű költemények voltak, mint amilyeneket a kor irodalmi közvéleménye várt. Nincs semmilyen politikai céljuk, nem kapcsolódnak semmilyen irányzathoz, szerzőjük nem vállalja bennük a „nemzeti költő” szerepét (ezt a szerepet – ellentétben Petőfivel – addig is inkább csak kényszerből vállalta fel Arany).

A versek célja mindössze annyi, hogy az ihlet percét megragadva a költő formába öntse azt, amit egy-egy pillanatnyi benyomás kiváltott a lelkéből. Hazafias vers csak egy akad köztük, A régi panasz, de abban is kiábrándultan fordul el a rothadástól, amit a kor társadalmában észlel.

Ugyanakkor az Őszikék versei vitathatatlanul modern költemények, ahogy Keresztury Dezső írja: „…bennük egy nagy lélek sebzettsége és összetettsége önmagának nyilatkozik meg kivételes őszinteséggel és művészi erővel.”

Arany hatvan évesen írta e verseket, melyekben ott érezhető az elmúlás érzete, a búcsúvétel tragikus sejtése, mégsem szabad egy lemondó öregember hattyúdalának tekinteni őket. Ez a versciklus egy önmagát és költészetét megújító lángelme remeklése, aki 12 év hallgatás után szólal meg ismét.

A régi, kipróbált műfajokat alkalmazza: balladákat, életképeket, elégiko-ódákat, dalokat, szonetteket. Az igazi újdonság e versekben az a szabadság és őszinteség, amit az elrejtőzés tett Arany számára lehetővé: így bátrabban mélyülhetett el belső világában, emlékeiben, szorongásaiban.