A Toldi-trilógia 3. része, a Toldi estéje 1847-48 fordulóján született. Hosszú baráti és szakmai, szóbeli és írásbeli ösztönzés után pedig végül, jóval később a 2. rész, a Toldi szerelme (melyet a költő 30 éven át írt és csak 1879-ben fejezett be: úgy érezte, ezt a részt csak ráerőltették, nehezen boldogult vele).

A középső résznek a 30 éves vonszolás nem tett jót: cselekménye szerteágazó, nincs szigorú szerkesztése, egységes kompozíciója. Már-már inkább verses regény, mintsem elbeszélő költemény.

Arany először a Daliás idők címet választotta neki, s nem szánt benne Toldinak főszerepet, csak történelmi korképet akart adni. Egy-egy éneket megírt, aztán abbahagyta, és mikor újra elővette, elölről kezdte megint. A színes történetben sokféle műfaj váltogatja egymást: klasszikus eposzok, lovagregények, lélektani történeti regények, népmesék elemei keverednek. Végül a Toldi szerelme címet adta neki.

A Toldi estéjében Toldi alakja sokkal ironikusabb, sokkal tragikusabb, mint az első részben. Nagyon sok olyan színt tartalmaz, amely kétessé teszi Toldi önmagáról kialakított képét. Mert milyennek látja magát Toldi?

Egy erős, megfellebbezhetetlen ítéletű, nemzeti értékeket képviselő hősnek tartja magát, és Arany hajlik rá, hogy igazat adjon neki.

Ezt abból sejtjük, hogy annak ellenére, hogy az öreg Toldi begyöpösödött és rozsdásak a szerszámai, az események őt igazolják, mert nincs olyan vitéz, aki kiálljon, aki a magyar zászlót meg tudná őrizni. Az agg Toldinak kell feljönnie öregen, s ő különösebb erőfeszítés nélkül legyőzi az olasz vitézt. És épp az olasz kultúráját fogadta be az udvarba a király!

Toldi és Lajos király vitája tükrözi a mű fő problematikáját. Arany dilemmája: a régit vagy az újat, a magyart vagy az idegent válasszuk?

Toldinak nem tetszik, hogy az Itáliában tanult fiatalok csak a szellemüket művelik ki, a testüket nem, és eltunyulnak, léhák. Háborúban semmit se érünk velük, viszont a nyelvüket úgy forgatják, mint a mérgezett tőrt.

„Mert, ha gyalu nélkül bunkósbot az elme; / Gyakran kétélű tőr lesz az kiművelve.”

Azaz ha valaki eddig nem használta az eszét, és most egyszerre kiművelik az elméjét, akkor lehet, hogy arra fogja használni a megszerzett tudást, hogy másoknak ártson.

Halad a kor, ez igazolja Lajos királyt: már nem a testi erő a fontos a csatákban, mert megjelent a puskapor. Az ész fog diadalmaskodni, a jövő nemzedék ésszel hódít, nem testi erővel. A puskaporban az ész ereje győz.

A magyar ifjak Itáliában az elkényelmesedést, az észbeli tudás biztonságát sajátították el, és ez rossz. Az olaszok más mentalitásúak, mint a magyarok: az olasz délszaki nép, hamarabb érnek és kötetlenebb életmódot folytatnak. Az ő utánzásuk az addigi magyar értékrend felborulását okozta.

A magyar kultúrát és a magyar nyelvet a magyar nemzetnek kell ápolnia. A magyar ember számára a magyar nyelv a legősibb és a legegyetemesebb. Ezt félti az öreg Toldi.

Toldi képviseli a műben a nemzeti kultúrát, míg a király apródjai, akik Itáliában tanultak, nemzetközibb, kevertebb kultúrájúak. Ha behozzák a sok idegen szokást, ami kiszorítja a magyart, azzal a magyar kultúra szegényedik: kevert lesz vagy teljesen idegen.

Ez a probléma Arany korában nagyon időszerű volt, mivel az osztrákok germanizálni akarták a magyarságot, és ma is teljesen aktuális. Ma is az a kérdés, hogy mi, a világ népei akarunk-e egyformák lenni, engedünk-e a globalizmusnak, vagy mindenki megőrzi a saját kultúráját és nyelvét.

A kétélű tőr, amilyen kiművelve lesz az elme, veszélyes fegyver azok kezében, akik rosszindulattal jönnek, és alá akarják ásni a magyar kultúrát.

A mű jelentése összetett. Nincs benne a „válasz”, nincs megmondva a „helyes út”, inkább a kérdésfelvetés volt a cél: a magyarság megtartsa-e nemzeti jellegét vagy igazodjon Európához?

Mivel a költő nem áll egyik vélemény mellé sem, az ő számára feltehetőleg az lehetett a válasz, hogy meg kell találni az arany középutat: az idők szavát is meghallani, mert különben lemaradunk, de a múltból is megőrizni azt, ami értékes, és úgy válni európaivá, hogy közben a magyarságunkat, nemzeti jellegünket is megőrizzük, ami az identitásunk alapja.