Arany Jánost a verses epika mindig foglalkoztatta, de az ötvenes években újra megszólalt benne a lírikus. A szabadságharc alatt ő is írt buzdító verseket, de ezek nem voltak nagy hatásúak, nem léphetett volna Petőfi nyomába, nem az az alkat volt. Ő inkább befelé forduló, szemlélődő, elégikus hajlamú.

Az ötvenes évek első felében különösen a személyes válság jelei mutatkoztak meg Arany költészetében. A nemzet sárba tiprása, a szabadságharc elbukása, sok személyes jó barát börtönbe záratása, a politikai meghurcoltatás, Petőfi elvesztése… ezek az események magyarázzák az ekkor született verseket.

1851 elején még Szalontán találjuk a költőt, 1851 végén már Nagykőrösön. (Érdekes, milyen sok a „Nagy”-gyal kezdődő név Arany életében: Nagyszalonta, Nagykőrös, Nagyida, Nagyfalu, Nagy Lajos). A híres tantestületben, ahol tanított, több akadémikus is benne volt.

Abban az időben sokféle dolgot tanítottak a tanárok. Arany aggódott amiatt, hogy nincs képzettsége a tanításra, tele volt gátlásokkal, kishitűséggel. Rengeteget dolgozott, maga írta a tankönyveket, elemzéseket. Az állandó dolgozatjavítás is megőrjítette.

Az ötvenes években Arany líráját a keserűség, a kiábrándulás és az illúzióvesztés hatja át. Folytonos bizonyítási vágy, szorongás, megfelelni akarás és gátlás munkált a költőben Nagykőrösön.

Elégikus, szomorú hangvételű versei születtek, mint az Évek, ti még jövendő évek (1850), amelyben sok bizonytalanság és félelem érződik. Arany úgy beszél, mintha már kifelé menne az életből. Utal az életkorára, amit nem az évek valós száma, hanem a belső érzés határoz meg. („Nem az évek száma hozza a vén kort elé / Kevés esztendők súlya szintúgy legörnyeszt a mély sír felé”).

Ez tulajdonképpen tapasztalati kor (ténylegesen a harmincas éveiben járt ekkor a költő). Úgy érezte, hiába fiatal, ha nincs már többé körülötte az a néhány kedves barát, aki régen. Természetesen Petőfire gondol, akire sok versében fog még visszaemlékezni.

Minek is folytatná, minek verseljen tovább? Letészem a lantot című költeményében felteszi a kérdést: kinek énekeljen. Van-e még fül, amely érdeklődéssel hallgatja őt, van-e még ember, akit érdekel, amit mond. A kihaló fához és fonnyadó virághoz hasonlítja magát.

Ír a levert szabadságharcról. Ahogy másoknál is, Aranynál is a lélek senyvedése következett be Világos után. A lelki tűz veszett ki belőle, eltűnt az alkotókedve.

A költők nevében beszél, s arra a reménykeltő költői generációra gondol, akik olyan közösségi lírát teremtettek, amelynek most már nincs értelme (hiszen elbukott a szabadságharc). Petőfire gondol.

Gyakran tesz három pontot sorai végére: … Ez az elhaló, elcsüggedő hangot jelenti. Érződik benne a kétségbeesés. Oda az ifjúsága, a lelki fiatalsága is. Hová levél? Hová leszel… Elvileg múlt idő, mégis a jövőre vonatkozik. Ebben a szövegkörnyezetben a jövőre gondol. A múltat tartalmasabbnak, szebbnek látta Arany a jelennél.