Nemes Nagy Ágnes szerint Babits Mihály tipikus hegyi költő: nemcsak metaforikus értelemben fönt, a parnasszuson ül, hanem szó szerinti értelemben is kívül és fölötte áll a dolgoknak, nem szennyezi be magát velük, nem törődik a kis, jelenségszerű dolgokkal, a lényeget akarja látni.

Babits a magánéletében is folyton elvonult a világtól. Soha nem volt olyan alkat, aki könnyen megnyilvánul közügyekben, mindig is visszahúzódó, apolitikus egyéniség volt. Szándékosan távol tartotta a politikai témát a verseitől (nem volt egy Petőfi, egy Ady, egy Vörösmarty vagy egy Kölcsey, nem az általuk képviselt vonalat folytatta).

Babits visszafogott, szemérmes, férfias, rendkívül érzékeny, tájékozott és művelt ember volt. Költőként egyfajta parnasszusra vonuló magatartás jellemezte mindig: távol tartotta magát a tömegtől, a barbártól, a póriastól, a lehúzótól, a köznapitól.

Pályája kezdetén főleg olvasmányélményei jelentek meg a verseiben: olvasottságát, intelligenciáját, hallatlanul kifinomult verselési technikáját csillogtatta, már-már kérkedően, hiszen a kisujjában volt minden mesterségbeli tudás.

Babits két nagy feladata

Magányos, könyvekkel körülvett életet szeretett volna élni, de a sors nem engedte ezt meg neki. Olyan feladatot rótt rá, ami nem engedte, hogy tartózkodóan, a társadalomtól távol éljen. A Nyugat főszerkesztését kellett elvállalnia.

Igaz, ez testhez álló feladat volt, hiszen a Nyugatnak minden, ami szép, ami esztétikailag jó, a zászlajára volt tűzve (az avantgárddal és a munkásosztályból származó Kassákkal meg a kocsizörgésszerű verseivel nem tudtak mit kezdeni, de egyébként pártállásra való tekintet nélkül támogattak minden tehetséget). Hatvany Lajos, a fiatal, kultúrált báró sok pénzt pumpált a lapba, de még ez is kevés volt.

A korábbi főszerkesztő, Osvát Ernő öngyilkos lett, amikor beteg kislánya, akit egyedül nevelt, meghalt. Lánya tüdőbeteg volt, és már születésekor tudták, hogy meg fog halni. Ostvát megfogadta, hogy csak addig fog élni, ameddig a kislányának élhet. Szikár ember volt, aki sohasem írt, de nagy tehetsége volt a kritikához. Csak ránézett valakire, és tudta, mekkora érték várható tőle. Számos tehetséget ő fedezett fel.

Halála után Babits kénytelen volt felvállalni a főszerkesztői munkát, és becsülettel próbált pénzt szerezni a lapnak, és a színvonalat is fenntartani. Aztán jöttek újabb feladatok.

Baumgarten Ferenc, a jó nevű ügyvéd-esztéta élete gyümölcsét végrendeletileg egy alapítványba fektette, amely a korszak legjobb életművét díjjal jutalmazta. Ezt nevezték Baumgarten-díjnak, melyet Baumgarten Ferenc 1923. október 27-én alapított. Az első díjkiosztás 1929-ben volt, az utolsó 1949-ben (1945-ben pedig szünetelt a háború miatt).

A Baumgarten-kuratórium vezetője is Babits Mihály lett. Ennek az lett a következménye, hogy mindenki érintkezésbe lépett vele, a közélet kellős közepébe került. Nesze neked, tartózkodó magatartás!

Hosszú időbe telt, mire Babits rájött, hogy a társadalmon kívüliség nem járható út, s eljutott odáig, hogy fel tudta vállalni a próféta Istentől rákényszerített sorsát, feladatát. Utolsó nagy munkája, a Jónás könyve erről tanúskodik.

Ezt a két feladatot, a Baumgarten-díj kurátorságát és a Nyugat főszerkesztését haláláig teljesítette. Mivel a Nyugat megjelenési engedélye kizárólag az ő nevén volt, halálakor a lap megszűnt, és nem engedték Nyugat címen újraindítani, mert ez a cím szabadkőműves emlékeket idéz. Új címet kellett találni. Történetek próbálkozások a Tisztás, Magyar Néző és Mérték címekkel, de egyiket se fogadták el. Végül Magyar Csillag lett a Nyugat utódlapjának címe.

Babits lelkialkata és visszavonulási hajlama

Tehát Babits nagy felelősségérzettel rendelkezett. A hozzá hasonló lelkialkatú Arany János is megkeseredett és megbetegedett idős korára, amiért felvállalta az Akadémia titkárságát a közjó érdekében, s nem rázta le magáról a közügyeket, a megterhelő hivatali feladatokat, mint Petőfi tette volna. A lényünkben hordjuk a sorsunkat…

Egy Babits, egy Arany magára vállalja a terheket. Hiába szeretne kivonulni, nem teszi, hanem teljesíti a kötelességét. Tudja, hogy költőként bizonyos feladatokat fel kell vállalni. Hiába nem szeret részt venni a mindennapok zajos, sáros, piszkos dolgaiban, akkor is muszáj. Pedig ez nem volt Babitsnak való, ő arisztokratikusabb ennél: ő kívülről, felülről, magasról szemlélődik.

A buddhista vallás tipikus magatartása az övé. Buddha is, ahogy ül, csak „nézi a köldökét”, azaz semmit nem csinál. Persze valójában mégis csinál valamit, mert gondolkodik. Az ilyen típusú ember nem alakítani akarja a világot, nem erőszakosan akar beleavatkozni, hanem a részese akar lenni. Ezért még a hírek elől is elbújik, nehogy utolérje a világ zaja.

Mi derül ki a Mint különös hírmondó című versből?

Ez a költői magatartás jól nyomon követhető az olyan versekben, mint például a Mint különös hírmondó. Itt a lírai én egy olyan hírnök, akit nem érdekelnek a hírek, és semmi újat nem tud mondani. Ez a helyzet eleve paradox.

Persze, Babitsot mégis elérte a „szél”, a „korbácsos korhely” (metaforikusan). Ha úgy vesszük, hogy a költő hírnök is, és a hírnöknek szándékosan keresnie kéne a híreket, akkor ez a magatartás nem megfelelő, s ezzel az ellentmondással maga Babits is tisztában volt.

A Mint különös hírmondó jól példázza ezt a magatartást.

s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,
balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
százakon át épít, s egy gyermeki cívakodásért
ujra ledönt mindent;

A fenti idézetből kitűnik, hogy a lírai én kivonult a világból. Neki olyan mindegy, hogy mi történik. Hogy a szórt dobogás építkezés hangja-e vagy gépfegyvert próbálnak – olyan mindegy.

Hogy miért? Mert őt nem érheti ez el, mert az ő szelleme másutt van. Ha az ember eléggé kívül van a dolgokon, akkor érinthetetlenné válik. Akinek megemelkedett és élő szelleme van, annak a testi valóját ez visszafogja, és a fizikai életében kevésbé aktív.

Babits így menti, ami menthető. A szellem ereje tud újat adni, ha a test nélkülöz is, ha fáj is, ha beteg is. Ez az, ami erőt ad, a gondolatok, az érzések, a szellemed tisztasága.  

És ha a hírnök lejön a hegyről, akkor sem újat mond, csak azt, amit mindenki tud: ősz van. Félő, hogy az emberi civilizáció és kultúra őszéről beszél (s nem a négy évszak közül az egyikről).

jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon,
csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

A tavasz az élet rengeteg ereje, a buja, érzéki, kiirthatatlan veszedelem. Ugyanakkor érdekes, hogy Babits nem a kontinentális éghajlatnak megfelelő növény-és állatvilágot írta bele a versbe, hanem dzsungel szerepel benne és tigris), viszont ott, ahol dzsungel van és tigris, ott nincs négy évszak, nincs tavasz.

A tavasz és a dzsungel képe üti egymást: ha ott lesz csak tavasz, ahol dzsungel van, akkor nem lesz tavasz… Illetve csak ilyen van is, nincs is, torz tavasza lesz az emberiségnek. Vagy talán az ember nélkül lesz tavasz a földön, mert már leáldozott az embernek.

Babits háborúellenessége és meghurcoltatásai

Joggal gondolhatta ezt Babits, akit az első világháború borzalmai nagyon megrendítettek. És kivonulás iránti vágya is érthető, ha arra gondolunk, hogy háborúellenessége miatt meghurcolták, perbe fogták, még állásából is felfüggesztették. S melyik vers miatt?

A Fortissimo című alkotása a korabeli hatóság szerint vallásellenes és istenkáromló mű volt… De valóban így van?

     És ha hasztalan
ima, sírás: – mi káromolni
tudunk még, férfiak! Ma már
hiszünk káromlani-érdemes
alvó magasságot a Sorsban.
Hányjuk álmára kopogó
bestemmiáknak jégesőjét!
Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
Tagadjuk őt, talán fölébred!
Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
mint aki gazda horkol égő
házban – a süket Istenét!

Süket! Süket!…

A versnek ez az a részlete, amely miatt annyit kellett szenvednie Babitsnak. Pedig csak a végső elkeseredés és a harag beszélt belőle, amit az értelmetlen öldöklés miatt érzett. A verssel csak a háború miatti borzadályát akarta kifejezni. Az ellene felhozott vád teljesen értelmetlen és jogtalan volt, hiszen a vers nem Isten létét tagadja és nem Isten öncélú sértegetése végett íródott, hanem egy kétségbeesett kiáltás akart lenni, hogy hagyják már végre abba a háborút.

Isten csak úgy jön a képbe, hogy Isten felelősségre vonásával tudja a költő legjobban érzékeltetni az elkeseredését (pont azért, mert Istent nem szokás és nem is lehet felelősségre vonni). És ki másnak vethetné a szemére az ember által elkövetett borzalmakat, mint az ember megteremtőjének? Ki máson kérhetné számon a történteket, mint az emberi sors irányítóján? Panaszt tenni is a legfelsőbb vezetőnek szokás, hiszen övé a hatalom, de övé a felelősség is. És az ember felett csak Isten áll a teremtett világban, hát ki mástól remélhetné az ember megfékezését, ha nem Istentől?

Játszottam a kezével című ártatlan kis szerelmes verse végén Babits elmondja: miért menne a háborúba és ontaná a vért? A háború csak pusztítást és fájdalmat hoz. Sokkal szívesebben hozna áldozatot a szerelemért, mint a háborúért. Inkább szerelmese ujjaival szeretne játszani. A verset 1915-ben írta, s ezért is perbe fogták hazaárulás vádjával.

Babits magasan a köznép felett álló költő volt, ezért sokan nem szerették. Költészete míves, finom, elegáns, nem trágár, ezért sokan szerették. Nem pocskondiáz, mint Ady, de nagyon pacifista, nagyon békeszerető ember volt. Minden vérontást elvből azonnal került, és felszólalt az első világháború idején, hogy más is kerülje. Akkor veszélyes volt a béketáborhoz tartozni, így Babits erkölcsi kiállása nagy belső erőre vall.