Babits első verseskötetének (Levelek Írisz koszorújából, 1909) záró verse. Műfaja szonett. Központi kérdése, hogy megismerhető-e a világ. Az agnoszticizmus irányzata erre azt a választ adta: a világ nem megismerhető.

A címben megjelenő lírikus maga a költő, az epilóg (epilógus) pedig befejezést, lezárást jelent. Afféle búcsúzó, utolsó vers ez a kötetben.

Ő az első és utolsó mindegyik dalában, ő az alany és a tárgy: vagyis ő fogalmazza meg a verset és ő a vers témája is egyben. „Csak én bírok versemnek hőse lenni”: rákényszerül erre, hogy a vers írója és tárgya is legyen. Így van, noha másképp szeretné (ezt a „csak” szó használata jelzi).

Háromszor jelenik meg az „én” szó, szinte visít, sír: ennyi csupán, ami a költő sajátja a világmindenségből. „A világmindenséget vágyom versbe venni”: ő mindenről szeretne írni, de nem tud. A kívül-belül levő, érzékelhető, elgondolható, sokszínű világot szeretné versben megragadni, de ez hiábavaló törekvés. Akármilyen erősen akarja, nem bírja. És kevesli, hogy pusztán ennyi legyen a költészete.

Az alfa és az ómega jeleket (melyek a kezdetet és a véget jelentik) gyertyákon, miséző asztalokon használja a kereszténység. Az alfa és az ómega a világmindenség jelképe.

Az én emlegetése a fájdalom kifejezése, mert annyi mindent szeretne bemutatni. De azt is jelentheti, hogy én vagyok a világmindenség, magamban hordozom a világmindenséget. Vagy mintha a világmindenség bennem magára ismerne.