Az 1789-es nagy francia forradalom alkalmából írta. A Kassán működő Magyar Museum c. folyóiratban jelent meg, amelynek Batsányi az egyik szerkesztője volt. Műfaja epigramma, páros rímes, négyütemű sorokból áll.

Nemcsak a magyarokhoz, hanem az összes rabságban sínylődő nemzethez szól. Azokhoz, akik még nem vívták ki a szabadságukat. A zsarnokság elleni felkelésre buzdítja őket. A rabságot, béklyóba kötöttséget sok kép fejezi ki a versben.

Tulajdonképpen egy nagy erejű felszólító körmondat az egész vers. Az első felében a rab nemzeteket, a második felében az országok királyait szólítja meg. (A nemzet abban az időben a köznemesi réteget jelentette, a polgárság és a parasztság csak később, a XIX. század közepétől tartozott bele a nemzet fogalmába.)

„Ti is, kiknek vérét a természet kéri”: vészjósló kép. „Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!”: a hű jobbágyok, népük hóhérjainak nevezi a felszentelt királyokat. A jobbágy, mint kifejezés, itt minden alattvalót jelent, nemcsak a parasztságot.

A királyokat felszólítja: „Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, / Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” A főnemességet, az uralkodó osztályt gyakorlatilag megfenyegeti a költő. Az fog történni nálunk is, ami Franciaországban történt az ottani uralkodó osztállyal. II. József császár, aki nem vette figyelembe a magyar nemesek előjogait, és kötelezővé tette a német nyelvet, bár név szerint nem említi, szintén a megszólítottak közé tartozik.

A „felszentelt hóhér” oxymoron (olyan jelzős szerkezet, melyben a jelző és a jelzett szó között tartalmi feszültség, ellentét van).

Az egész versben egyfajta kettősség és ellentét figyelhető meg. Egyrészt a nemzeteknek utat mutat. Ugyanakkor a felszentelt hóhéroknak is mutat egy utat, de ez az út nekik gyászos és szomorú.

Az utolsó két sor tehát kétértelmű, aszerint, hogy kinek a szemszögéből nézzük. A nemzetek számára biztatás, a királyok számára fenyegetés.