Berzsenyi poeta doctus (tudós költő) volt, aki a megírásuk után sokat csiszolgatta verseit. Így ez a vers 1810-ben nyerte el végleges formáját. A magyar népért való aggodalmát fejezi ki benne. Iliont, Rómát, Babilont állítja a magyarok elé példaként. A költemény időmértékes verselésű, alkaioszi strófában íródott.

Berzsenyi korától kezdve a nagy, felelősséggel gondolkodó művészeink, költőink érzik, hogy ha alkotnak, akkor a nemzetért teszik. Ők felelősek azért, amit a nemzetnek mondanak. Ha rossz erkölcsökkel élünk, idegeneket majmolunk, beengedjük az idegen kultúrát, akkor olyan árnyállammá változunk, amely könnyen megszűnhet létezni.

A nemzet halálvíziója a felvilágosodás korában jelentkezik, nem Berzsenyi találta ki, de nála is megjelenik. Ez benne volt a korban, féltették a nemzetet.

A 7. versszakban találhatjuk Berzsenyi híres tölgy-hasonlatát. Az erős fát semmi szélvész le nem dönti, a belső szú viszont el fogja emészteni, az dönti le. Ilyen a magyarság is, amely nem is akar a saját sorsán javítani. A széthúzás teszi gyengévé.

Ez egy időszembesítő vers: a múlt értékeit, a dicső napokat, tetteket, hősöket a jelen kisszerűségével, a hibákkal, hiányosságokkal, az értékvesztéssel veti össze.

„Lassú méreg, lassú halál emészt”: itt kezdi el érzékeltetni, hogy a magyarokkal valami baj van. Azt írja, a magyar „rút sybarita váz”. A dél-itáliai görög város, Szibarisz lakosai az ókorban elpuhultságukról voltak híresek. Hozzájuk hasonlítja az élvezeteknek élő, puhány magyarokat.

A latin és a német nyelv használata ellen is szót emel. Felháborítja, hogy a magyar ember idegen nyelvet beszél (ekkoriban nem a magyar volt a nemzeti nyelv Magyarországon). Azt írja, a tiszta erkölcs elromlott, ez minden bajunk forrása (Rómát is elveszejtette a tisztátalanság). Több helyen is az erkölcsöt említi, mint fő összetartó erőt. És példaképként állítja a magyarok őseit, dicső elődeit.

A tölgyfa-hasonlat jól rámutat Berzsenyi félelmére. A belső romlásra, ami majd megmérgezi a magyarokat. Ha belül egy fa éltető anyagát elrágják a pusztító férgek, akkor nem maradhat életben, holott minden külső támadásnak ellen tud állni. Berzsenyi attól fél, hogy a magyarok maguk árulók lesznek, idegenmajmolók, széthúznak, rosszakarók lesznek, így végül a saját országukat pusztítják majd el.

A vers műfaja óda. Magasztos, ünnepélyes. Egy nagy gondról szól a nemzethez. Persze, amikor a magyarokhoz szól, Berzsenyi nem a jobbágyokhoz szól, hanem a nemesekhez. A nemesek közül ugyanis sokan az idegen kultúrák (francia, német) felé fordultak.

Mindenki csak a saját kényelmére gondol, nem az ország bajára. Az elődök hazaszeretete, erkölcsös élete, bajnoki magatartása áll példaként. Ezzel szemben a jelenkori magyarok eladják hazájukat, kultúrájukat, nyelvüket az idegennek. Arra figyelmeztet, hogy a jó erkölcsű nép nem pusztítható el egykönnyen.

Első korszakában Berzsenyi a klasszicista műfajokban alkotott, és Kazinczy is azt írta neki, legyen ódaköltő. Az is lett, de később, ahogy megismerte önmagát, úgy hagyta oda a klasszicista óda műfaját.

A magyarokhoz I. egy borúlátó, pesszimista vers, melynek végkicsengése, hogy hatalmas ókori birodalmak, kultúrák elpusztultak, ledőltek, miután hosszú időn át a fél világot uralták. És ez lesz a magyarok sorsa is, ha nem változnak meg. Berzsenyi a tiszta erkölcsben látja az egyetlen kiutat.