1804 és 1808 között született a vers. Mi lehet a műfaja? A cím alapján azt gondolhatnánk, episztola (költői levél), pedig valójában egy elégiáról van szó. Töredék, de a cím ellenére nem levél.

Ütemhangsúlyos vers, négyütemű 12-es sorokból áll, sok benne a hangutánzó szó.

Indirekt közelítés: azt írja le, ami nincs, amit ne tegyen a barátnő. Nagyon jelen van benne a barátnő, a társaság, a szellemi partner hiánya. Erre utaló kifejezések: „Ne kérdezd”, „távolléted alatt”, „elvesztettem édes enyelgőmet” stb. („Édes enyelgőm” azt jelenti: „kedves beszélgetőtársam”; a vers még a nyelvújítás korában született).

Az utolsó strófa a vidéki, magányos költőember életét mutatja be érzékletes képekben. Szinte visszhangzik az idő múlása miatti fájdalom, az ifjúkori emlékek, az ifjúkori tettvágy, aktivitás eltűnik. Most inkább elgondolkozóbbá, befelé fordulóbbá vált.

A képzelet szárnyain száll, mikor már mindenki lefeküdt este, aki zavarhatná. Az ifjúság tánca, bolondozása, amit szüretkor művel, már távol van tőle. Elmúlást érzékeltető képek: „alig hallom az ifjúság lármáit”, „tüzemet gerjesztem” (a pipa tüzéről van szó, de az ő tüze is már kihűlőben van), „leplembe burkolva”, „elzárkózom és fázom már”, „kanócom pislogó lángja” (épphogy pislog, nem ég sebes pattogással).

Szemlélődő, gondolkozó magatartást tükröző kép: „könyökömre dűlök” (Rodin Gondolkodó című szobrára emlékeztető testtartást vesz fel). Ez az elmerengő ember testtartása. A kanóc lángjait szemléli.

„A képzelet égi álmába merülök, S egy szebb lelki világ szent óráit élem”: a szebb világ a képzelet világa.

Az őszibogár (valami tücsökfélére gondolhat) szintén ilyen busongó hangot ad. Gyakoritó képzőket használ: pislogó, busongó, repdező.

Az utolsó versszak összefoglalja és lezárja a verset. „Életem képe ez.”

„Már elestvéledtem”: nemcsak arra gondol, hogy este lett, hanem saját magára is vonatkozik: megöregedtem, beesteledett nálam. Átvitt értelemben.

„Beborult az élet vidám álorcája”: beszürkült, elszürkült, nyomasztóvá, sötétté vált az élete. Az élet arca álorcában jelenik meg előttünk. A vidámság csak ideiglenes, csalogató, csábító. Csupán két társa maradt még meg: a szelíd szerelem hamvadó szikrája és a bús melankólia szomorgó nótája.

Elégikus, melankolikus hangulatú költemény ez, teli vágyódással és szorongással.