1789-ben született a vers. Mikor Csokonai megírta, már nyilvánvaló volt, hogy Lilla nem lehet az övé. Ekkor nagyon megváltozott a költő kedve, hangszíne, gondolatai, tematikája, és más műfajokban kezdett alkotni.

Hosszabb terjedelmű, melankolikus alkotás. A magányt szólítja meg a versben (nem egy személyt, hanem egy fogalmat). Egy olyan fogalomhoz szól, amely benne lakozik Csokonaiban, mely kényszerűen rá vár. A magányosságot várja, már a halált kívánja.

Az 1. strófában rátalál a magányra, a magányosság lesz a társa. Ez egy paradox helyzet, teljes ellentmondás. A magányt olyan tulajdonságokkal ruházza fel, mintha személy lenne, mintha  a társa lenne. Tulajdonnévként, nagy kezdőbetűvel (Magányosság) írja a szót. Kisasszond egyébként Sárközy István kúriája volt, itt töltött egy időt Csokonai (érdekesség: a Kisasszond helységnév végén a „d” régen kicsinyítő képző volt).

A zsibongó helyeken, a kastélyokban nincs helye a magánynak. A poéta eltaszítaná magától a zsibongó társaságot, menekül innen. Csak a magányban találja a helyét.

Csokonai menekül arról a helyről, ahol Lilla él, a kereskedő lánya, menekül a „pénzszagtól”. A tó, a patak nimfái megmutatják magukat, de csak a poéta és a bölcs fogja meglátni őket. A kereskedő, az uzsorás, a bankár, a pénzváltó nem. A költő menekül a városból, és csak a természetben talál megnyugvást.

Ebben a versben van valami lemondás. Kényszerűen menekül a magányhoz, mert az emberek elhagyták, és ez nagyon fájdalmas a számára. Csokonai önmagához beszél, önmagát biztatja, kivetítve a magányosságra.

A verset az elégiko-óda műfajába szokták sorolni. Én inkább elégiának tartom, mint ódának. Miért? Mert az óda emelkedettebb, magasztosabb a hangvétele. Általában másokhoz szól, embereket szólít meg, itt egy fogalom a megszólított. Az ódának többnyire valamilyen társadalmi üzenete van: buzdítás, reménykeltés a célja, stb. Az elégia viszont szomorú, elvágyódó hangulatú műfaj. Csokonai ebben a versben inkább magába fordul. Lehet a verset egyszerűen elégiának is tekinteni.

Ugyanakkor megvannak a versben a himnusz kellékei is. Olyan, mintha egy istenséget szólítana meg („szent erdő”, „őrzőangyalom”, „ó, kedves istenasszony!”, „áldott Magánosság”). A segítő istenség általában női természetű a magyar irodalomban. (Szent István is Máriának, az istenasszonynak, a Szent Anyának ajánlja fel Magyarországot. Ez jellemző a magyarokra, hogy a női szenteket érzik magukhoz közelebb. Nem tudni, miért.)

„Mentsvára a magán szomorkodónak”: a mentsvár menedékhelyet jelent, a magán szomorkodó pedig olyan ember, aki önmagát sajnálja.

„Magát magával bíztatod”: a magány önbizalmat ad neki, fölerősíti azt, ami jó benne. Csokonai itt saját magát biztatja.

A magány alkotó erővel bír, lehetőséget ad, hogy az ember kiteljesítse a tehetségét, elmélyüljön valamiben. Csokonai azt mondja, a poéta újat teremt a világra (Kármán József oldalán áll, aki az eredeti műveket szorgalmazta, míg Kazinczy a fordításokat).

„Tebenned úgy csap a poéta széjjel, / Mint a sebes villám setétes éjjel; / Midőn teremt új dolgokat / S a semmiből világokat.” Csokonai azt mondja, a költő új dolgokat, eredeti dolgokat teremt. Új művet hoz létre, alkot, istenül (olyat csinál, mint Isten a Föld teremtésekor, vagy mint amikor az anya megszüli a gyermekét). A költő is új dolgokat, új életet teremt, mint a villám, úgy csap bele a mű. (Ugyanakkor Csokonai tudós költő volt, újra és újra átformálta a műveit, az esze is dolgozott, nemcsak az alkotóereje. Az attitűdje persze romantikus: egyszerre az alkotó és a tudós költő attitűdje. Attitűd: kapcsolódás, viszony, ahogy láttatom a világot, a magatartásra, az emberek közti kapcsolatra szokták mondani.)

„Mint Rajna bukkanásai”: vízesés, a víz köveken átbukó esése. Csokonai soha nem látta a Rajnát, mint ahogy Konstantinápolyban sem járt soha, mégis írt róla: elképzeli, a belső alkotóereje által idézi meg.

„Vak kárpitot sző a halál”: elsötétítés, fekete kárpitot von elé a halál, nem lát. Az elmúlásra utal.

Nemes Nagy Ágnes, aki magyartanár volt, Szőke bikkfák címmel nagyon szép elemzést írt erről a versről.