A magyar reneszánsz első költőjét, akit Janus Pannonius (Magyarországi János) néven ismerünk (ez írói álnév), bensőséges érzelmek fűzték – a mai Románia területén levő – Nagyváradhoz, mivel anyai nagybátyja, Vitéz János Nagyvárad püspöke volt, és többször járt nála látogatóban.

A vers különlegessége az, hogy túllépett az újlatin reneszánsz irodalom sablonjain, és egyéni érzéseket szólaltat meg. A Búcsú Váradtól valós élmény alapján íródott, feltehetőleg 1458-ban, latin nyelven. Címet a fordító (Áprily Lajos) adott neki.

A vers beszélőjében egymásnak ellentmondó érzéseket ébreszt a búcsúzás, ez adja meg a vers alaphangját. A búcsúzás ugyanis összetett érzés: vannak kedves emlékek, amelyek visszatartanák az embert, és vannak remények, a jövőtől várt élmények, amelyek távozásra késztetik. Ezért a búcsúzás egyszerre izgalmat és szomorúságot is rejt.

Ez a kettősség jellemző a vers hangulatára is. Sajátos feszültséget teremt az az ellentét is, amely a vers formai zártsága és a lírai én zaklatott, türelmetlen lelkiállapota között érzékelhető.

Zaklatottságát jól jelzi az, hogy egyrészt a szívének kedves tájra emlékezik, amelytől el kell válnia, másrészt türelmetlenül várja, hogy megérkezzen oda, ahová mennie kell. Ugyanakkor nem szomorúan megy el: egyrészt köti Váradhoz a sok emlék, meg azok a dolgok, amelyek neki fontosak, de amarra, a cél felé is húzza valami.

Tulajdonképpen az egész mű ellentétekre van felépítve: különböző motívumok és értékek szembenállására.

A vers 7 egyforma felépítésű versszakból áll, amelyek 11 szótagos, gyors, pattogó ütemű sorokat tartalmaznak. A versszakok kompozíciója zárt; az egyes strófák felépítésében a búcsúzás-visszatekintés-előretekintés szerkesztési elv érvényesül.

Az utolsó sor minden strófában a refrén: „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!” Ez a refrén sürgetést, türelmetlenséget fejez ki. Minduntalan figyelmeztet, hogy menni kell. Azt is megtudjuk belőle, hogy a költő nem egyedül utazik, hanem társaival.

A strófákon belül ellentétező szerkesztés érvényesül, amelyet a tér-idő viszonyok határoznak meg.

A jelen, a jövő és a múlt idősíkjai folyamatosan keresztezik egymást. A lírai én visszasírja a múltat, kedves emlékei elérzékenyítik, ugyanakkor izgatottan várja a jövőt, amelytől sokat remél. Ez a kettősség a jelenbeli lelkiállapotát szomorkássá, mélabússá teszi.

Tehát az utazás során térben eltávolodunk Váradtól, időben pedig a jövő irányába mozgunk. Az emlékezet azonban épp ezzel ellentétes utat jár be: a múltba tekint vissza, a Nagyváraddal kapcsolatos emlékeket idézi fel. Ez a sajátosság Petrarca szonettjeiben is előfordul.

A vers műfaja propemptikon (görög szó, jelentése: „útnak indító”), azaz búcsúvers, vagyis egy alkalmi költeményről van szó.

A búcsúvers gyakori műfaj a népköltészetben; témája egy szeretett személytől vagy helytől való elválás. Az antikvitásban egy nagyobb mű részlete vagy önálló mű is lehetett, és a középkori lovagi költészetben is megjelent.

A reneszánszban több változata alakult ki. Magyarországon különösen a kuruc kor irodalmában volt népszerű műfaj, de korábbiak is vannak, pl. híres magyar búcsúvers Bornemissza Péter Siralmas énnéköm című műve és Balassi Bálint Búcsúja hazájától (Ó, én édes hazám…) is.

A lap aljára értél, kattints a következő oldalra!