Szokatlan természeti tüneményt örökít meg Janus Pannoniius Egy dunántúli mandulafáról című verse, amelyet 1466 márciusában írt Pécsen, ahol 1459-ben püspökséget kapott a királytól.

A vers keletkezésének hátterében az az élmény áll, hogy a Mecsek déli lejtőjén (lehetséges, hogy a püspöki kertben) tél idején virágba borult egy mandulafa. Ez a ritka jelenség megragadta a költő figyelmét.

Janust szíven ütötte a mandulafácska merészsége: tudta, hogy ez a virágbontás reménytelen próbálkozás, a fa túl korán hajtott ki, hiszen jönnek a téli fagyok, így virágai halálra vannak ítélve.

A fácskáról nyomban saját sorsa jutott eszébe. Úgy érezte, ez a mandulafa jelkép: a koránjöttséget fejezi ki. Sőt, ő maga ez a dunántúli mandulafa…

A vers címe egyszerű természeti témát sejtet, és ha szó szerint akarjuk értelmezni, akkor a vers csupán egy szokatlan természeti jelenséget és a költőnek az erre adott személyes reakcióját írja le: a tavasz elején virágzó, rózsaszín levelű mandulafa télvíz idején kivirágzott, ami még a forró déli tájakon is csoda lenne, nemhogy a magyar éghajlat alatt.

Az sem véletlen, hogy a Dunántúlon áll ez a mandulafa: a Dunántúl ugyanis nyugatiasabb, jobban köthető az ókori Rómához (a Római Birodalom a Duna vonaláig foglalt magába későbbi magyar területeket), mint mondjuk a Tiszántúl, amely inkább keleties, kunos kultúrájú (és nem volt a Római Birodalom része). De az is lehet, hogy pusztán azért dunántúli a mandulafa, mert Janus városa, Pécs a Dunántúlon van.

Persze, ismerve a korabeli viszonyokat, a 15. századi Magyarország elmaradottságát műveltség tekintetében, könnyű megfejteni, hogy ez a mű jóval többről szól, mint egy télidőben kivirágzó mandulafáról.

A mandulafa egy délibb vidékről származó, nemes gyümölcsöt adó, értékes fácska, amely elpusztul a rideg környezetben. Nyilvánvaló az analógia: a vers magáról a költőről szól.

Janus Pannonius nagy becsvággyal tért haza Itáliából 1458-ban: szép pálya állt előtte, de a jövő nem váltotta be a reményeit: idegennek, elszigeteltnek érezte magát itthon, amilyen idegennek ez a délszaki növény, a mandulafa érezheti magát az északi pannon földben, télen.

Janus tehát saját tragédiáját írta meg a mandulafa sorsában: a mandulafácska a feudális Magyarországra túl korán érkezett reneszánsz költőt jelképezi.

Egy humanista költemény esetén persze nem maradhatnak el a kötelező antik utalások. A látott valóság, a mögé sűrített jelképiség és az antik mitológiai példázatok egységben voltak a humanista versekben. Ezt a „szentháromságot” nem volt szabad felbontani.

Így a költő már az első sorban párhuzamot von a mecseki mandulafácska és a Hepseridák kertjének aranyalmát termő fái között: „Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott”.

A Heszperidák kertjét tehát a görög mítoszvilágból ismert csodás látványok között említi. A Heszperidák vagy Heszperiszek négy nimfa neve, akik a föld nyugati szélén élnek, és kertjükben csodálatos aranyalmák teremnek. Herkules (görög nevén Héraklész) pedig Zeusz fia, aki mesebeli hőstetteket vitt véghez, és halála után istenné vált.

Ezután az Odüsszeiából ismert csodás sziget, a phaiákok szigete tűnik fel: „Hősi Ulysses sem Alcinous szigetén.” Janus szerint Ulysses (görög nevén Odüsszeusz) sem látott hasonló csodát Alcinous (görög nevén Alkinoosz), a phaiák király szigetén.

A tagadó szerkezetek (nem, sem) fokozzák az olvasó várakozását, és előkészítik annak a természeti jelenségnek a leírását, amit a költő a mitológiai csodáknál is nagyobb csodának tart.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a következő oldalra!