1466 tavaszán íródott a vers. Műneme: líra. Műfaja: elégia, mert hosszabb terjedelmű és a hangulata szomorkás, kétségbeesett, keserű, más után vágyakozó, kérő, fohászkodó.

Versformája: disztichon (egy hexameter és egy pentameter sor).

Az eleje a saját külső-belső tulajdonságairól szól, a jó tulajdonságokról, aztán a rosszakról. Mert bár kellemes külsejű, a teste gyenge.

Az első és második részt egybeolvasztja és lezárja. Emelkedetté teszi a verset.

Azt mondja, a lélek a tejútról, a csillagok közül jön a testbe. A csillagképek, s bolygók nevei is erre utalnak.

Janus Pannonius minden egyes tulajdonságát valamilyen bolygóállásnak, csillagképnek tulajdonítja (Rák kapuja, Mars, Phoebus, Cynthia stb.)

Ez a lélekvándorlás tanával függ össze. A költő figyelmezteti a lelkét, hogy kerülje el a Léthe, a felejtés folyóját, s ha egyszer visszatér a földre, csak ember ne legyen.

Ez a lélek jövőjéről, a test halála utáni életéről szól. Ne felejtsd el, hogy milyen nyomorúságos volt a földi élet, és ha már mindenképp vissza kell jönnöd a földre, akkor inkább légy hattyú, vagy méh, és bárhol lehess, csak ember ne légy, ne mártózz meg a Léthe vizében!

Tüdőbajban szenved, s ez annyira legyengíti a testét, hogy meg szeretne menekülni, ezért felszólítja a lelkét, hogy hagyja már itt ezt a testet, s legyen már vége.

Halálvágy fogalmazódik meg abban az újplatonista gondolatban, hogy ha már nem teheti a lélek jobbá a testet, akkor szálljon ki belőle, és hagyja magára, suhanjon vissza a csillagokig.

Mire jó a bölcsesség, a szellem gazdagsága, ha ez a beteg test úgysem tud tartósan helyet adni neki.

A természet (állatok), a római mitológia, a bölcsesség nagy összhangban van nála. Nem tűri a szenvedést úgy, mint a középkor embere, ebből is látszik a reneszánsz életfelfogás. Nem kell neki a legerősebb, a legnagyobb test, de legalább egy jó emberi testet szeretne, amit nem gyötör állandó betegség. A jelen állapotának tűrhetetlenségét fejezi ki ezzel.