A Vanitatum vanitas 1823-ban keletkezett, Kölcsey a Himnusz után írta csekei magányában. Hosszú ideig, hónapokig (februártól áprilisig) dolgozott rajta. Mivel közvetlenül a Himnusz után íródott, a Himnusz párversének szokták tartani.

A cím egy latin kifejezés, azt jelenti: „hiúságok hiúsága” (fokozás és figura etymologica található benne), vagyis ennél nagyobb hiúság már nincs. Ez idézet a Szentírás ószövetségi részéből, a Prédikátor könyvéből, melyet Salamon királynak tulajdonítanak.

Bölcs Salamon tanító jellegű, bölcseleti könyvének központi kérdése a gondviseléshit és a valóságos emberi tapasztalatok közti feszültség. Állandóan visszatérő tanulsága az, hogy a földön minden hiábavaló, hiúság és csalóka látszat csupán.

Semmi sem nagy, semmi sem értékes, semmi sem igazán jelentős vagy fontos dolog: se a tudomány, se a gazdagság, se a szerelem, se maga az élet nem egy nagy durranás. A halál úgyis elvisz, és mindenkit egyformán elvisz, legyen bölcs vagy bolond, gazdag vagy szegény, állat vagy ember.

A Vanitatum vanitas az önmegszólító verstípusba tartozik. Rendkívül pesszimista vers, ami tele van hiábavalóságot kifejező képekkel. Hangneme keserű, szarkasztikus. A teljes reménytelenség hangján szól.

Fő gondolata az, hogy a világon semminek nincs haszna, értelme. Bármilyen területét nézzük az életnek, mindenhol csak a hiúság, ripacskodás, nagyzolás tűnik fel, ami mögött igazi érdem nincs. Semmilyen erőfeszítésnek nincs értelme, akármilyen nagyra törő is, mert úgysem tudunk semmi értékeset hozzátenni a világhoz: nagynak hitt eredményeink, teljesítményünk csepp a tengerben és a nagy egészhez mérve semmit nem ér. Nemcsak tetteinknek, de egész életünknek semmi jelentősége nincs.

Általánosan elfogadott, értéknek tartott emberi teljesítményeket, erkölcsi eszményeket, történelmi eredményeket tekint semmisnek. Ez a leértékelés, lekicsinylés nem tragikus, csak ironikus hatású. A már-már humoros gesztust keserű belső vívódás előzte meg. Maga a költő szenved legjobban saját ideáljainak szétrombolásakor.

A vers tanító jellegű bölcseleti költemény. Kölcsey rendkívül következetes, logikus gondolatmenetet épít fel.

A vers nyolc versszakból áll, minden versszak nyolcsoros, és szótagszáma is 8 és 7 szótag (8-7-8-7-8-8-7-7). Kis Himfy-strófának nevezzük ezt a strófaszerkezetet, ami a Himfy-strófa rövidebb, nyolcsoros változata. Verselése szimultán, időmértékes és ütemhangsúlyos, rímei kereszt-és páros rímek (a b a b c c d d).

Szerkezete:

• 1., 9., 10. strófa: tanulság. – Minden hiábavaló, felesleges. Bölcsen, lelki nyugalommal, mindenen felülemelkedve, fölényesen kell szemlélni a világot.
• 2., 7., 8. strófa: emberi élet, földi lét. – Itt a metaforák képi síkja csupa anyagtalan, elomló, semmivé foszló fogalmakhoz tapad: tünemény, pára, buborék, szivárvány, holdvilág, füst, fuvallat, illat stb. Ez jelzi, hogy minden csak egy pillanatig tart, szétpattanó buborékhoz hasonlít. A föld is, a természeti jelenségek is, maga a történelem is, és az emberi élet is. A halál elvisz, és a „halhatatlanság” (a halál utáni hírnév) is csak egy percnyi káprázat, öncsalás.
• 3., 4., 5., 6. strófa: a történelem kiemelkedő alakjai jelennek meg. – Kölcsey a nevetségesség szintjére szállítja le a nagy embereket és tetteiket, mindezt önmarcangoló fájdalommal teszi (hiszen saját szent példaképeiről van szó, nagy ideáljairól, akikért rajongott).

Egy-egy felértékelő jelzős szerkezet mutatja korábbi rajongását (Nagy Sándor „csillogó pályája”, Mátyás „dicső csatázási”, Zrínyi Miklós „szent pora”), aztán gunyoros csapást mér mindezekre. Így tagadja meg saját korábbi vezérelveit, hiszen Kölcsey „ez erkölcsiségnek szinte a szentségig menő rajongója volt”. Rendszerint a strófák utolsó sorában hangzik el a legerőteljesebb megsemmisítő ítélet.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a következő oldalra!