Gabriel García Marquez kolumbiai író, aki hol Amerikában, hol Európában élt. Száz év magány (1967) című regényéért Nobel-díjat kapott, ráadásul közönségsiker is lett. Latin-Amerika irodalmát ez a regény emelte világirodalmi szintre.

A mű sok port kavart fel. Az emberi nagyságról, évezredes emberi dolgokról szól.

Marquez a mágikus realizmus nagy alkotója, aki szerint a latin-amerikai irodalom azért tudott figyelmet kelteni, mert van bátorságuk történeteket mesélni, méghozzá a saját történeteiket.

Marquez szerint a valóság nem ér véget a tényeknél, az ideális regény úgy realista, hogy közben behatol a valóságba és kifordítja azt, megmutatva a túlsó oldalát is.

A Száz év magány egy Macondo nevű kisváros története, amely egy őserdei telepből vált a civilizáció és a kapitalizmus martalékává. Macondo érintetlen föld, ahova később telepesek jönnek, és beindul a kereskedelem, a technika. A civilizáció miatt rothadni kezd a városka (Rousseau gondolataival találkozunk!)

Főszereplő nincsen, egy családregényről van szó, melynek a Buendía család öt generációja áll a középpontjában. A Buendíák felemelkedéséről és bukásáról szól a mesés történet, csodás elemekkel.

Macondóban realitás és mítosz keveréke az élet. Az első Buendía a bűnbeesés vétke miatt menekült ide (mint a Paradicsomból való kiűzetés), és sokáig békében él.

José Arcadio Buendía és felesége, Ursula alapítják a családot és telepszenek meg az őserdőben. José Arcadio Buendía mindenképp ki akar törni ebből a kisvárosból. Többször is expedíciót indít, családjával a tengerparthoz akart jutni, de nem jutott oda. Sok vándorlás után végül megtelepszik az őserdő mélyén és megalapítja Macondót.

Ursula nagydarab asszony, erős egyéniség. Unokatestvére a férjének. Mivel unokatestvérek, kapcsolatuk vérfertőző. Már korábbi őseik is vérfertőzést követtek el, és disznófarkú fiuk született. Egy átok ül a családon. A vérfertőzés motívuma később is visszatér, az utolsó Buendía emiatt lesz disznófarkú, mert apja a saját nagynénjét veszi feleségül

A városka életét az forgatja fel, amikor kapcsolatba kerül a külvilággal. Egy hatalmas banánültetvény felvirágoztatja, ám az észak-amerikai cég a munkások sztrájkját tömegmészárlással torolja meg, aztán elhagyja a várost.

A megjelenő civilizáció mindent lerombol és megfertőz. A kereskedelem, a technika, a kapitalizmus teljesen tönkreteszi Macondót, amely tulajdonképpen a civilizáció áldozata lesz.

Macondóban ezután öt éven át esik az eső (özönvíz-motívum). Ettől majdnem minden elpusztul. Ezen kívül számos más csodás elem is van, pl. van olyan szereplő, aki 150 évig él. Egyszer az álmatlanság kezd elterjedni mint betegség, amely miatt mindent elfelejtenek. Még a székre is ráírják, hogy szék, mert elfelejtik a nevét. Ez a 20. századi abszurd regények vonása is, és egyben mitikus elem.

Végül egy forgószél pusztítja el a Buendía-házat, a hatalmas vihar a földdel egyenlővé teszi a várost. A család utolsó, disznófarkú tagja úgy hal meg, hogy kirakják, és a földön hangyák eszik meg.

A regényből az a szemlélet is kitűnik, hogy minden előre meg van írva, és a történelem ismétli önmagát.

A Száz év magány nem idealizált hősökről szól. Arról szól, hogy hús-vér emberek vagyunk, vágyakkal, hibákkal. Marquez stílusa hétköznapi, realista, s hétköznapisága miatt jól érthető. Ugyanakkor mesés, és emiatt kissé fennkölt is. Az olvasó életszerű, ugyanakkor szórakoztató történetet kap.

Marquez nagyon olvasmányos szerző. A művészek a 19. század második felétől eltávolodtak a tömegtől, lila ködbe burkolóztak, csak a kiválasztottakhoz szóltak. Marquez szeretett volna újra a nagyközönséghez szólni. Kapjon az olvasó életszerű élményt, mesés legyen a regény, szórakoztató, amely szinte kiáltja nekünk, hogy „olvassál el, ne tegyél le!”

Egy jó ellenpélda erre James Joyce Ulyssese. Amikor megjelent, a fél világ erről beszélt. Pedig érdektelen, nehéz, fárasztó, nem adja magát. Ez az a regény, amit a legkevesebben olvastak a világon. Beszélnek róla, de ez csak sznobizmus, egy értelmiségi attitűd. Olvasni nem igazán nagy élmény.

Marquez tele van élményanyaggal, végigélhető a történet, átélhető a regény. Marquez tudta, hogy az embereknek kell a mese. A történetnek legalább a fele hihetetlen, de a másik fele hétköznapi, nyomon követhető és hihető. Marquez példát mutat rá, hogy nem az elvont, követhetetlen, érthetetlen regényeket szeretik az emberek. Már akkor se azokat szerették, ahogy ma sem.