A zárkózott, befelé forduló, félszeg Kölcsey életét többek között az is megkeserítette, hogy gyerekkorában elvesztette az egyik szemét.

Kölcsey egész életében zárkózott, befelé forduló, félszeg ember volt. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy gyermekkorában fél szemét elvesztette.

Himlőjárvány dúlt és a kis Kölcsey is himlőben szenvedett. Mindig is gyönge, beteges gyermek volt. A néphit úgy tartotta, hogy a himlős beteget forró kemencébe kell ültetni, és akkor a betegség gyorsabban lefolyik. A gyermek Kölcseyt bele is ültették, és egy véletlenül felpattanó szikra kivitte a fél szemét.

Nehéz gyerekkora volt, mert még korán el is árvult: hatévesen édesapját, tizenkét évesen édesanyját is elvesztette. Mint általában az introvertált gyerekek, ő is intellektuális téren talált örömet és vigasztalást. Sok könyvet olvasott, elsősorban klasszikusokat. Vonzotta az antik kultúra, a görög, és különösen a római költészet.

Számos nyelven beszélt: görögül, németül, latinul, sőt, magánszorgalomból franciául is megtanult. Már korán verselni kezdett, filozófiai tanulmányokat írt. Ám fiatalkori verseit később, Kazinczy hatására megsemmisítette.

Soha nem nősült meg, és arról sem tudunk, hogy szerelmes lett volna valakibe. Sokat betegeskedett, emiatt gyakran költözködött. Sződemeteren, Debrencenben, Álmosdon is lakott. Majd Ádám nevű öccsével élt Csekén. Öccse az 1820-as években megnősült, aztán hamarosan meghalt, egy fiút hagyva maga után. Kölcsey magára vállalta ennek a fiúnak, unokaöccsének, Kölcsey Kálmánnak a nevelését.

Hogy élete milyen lehetett, arra legjobban talán a fiatalon írt Elfojtódás című verse világíthat rá. Ez a verstípus nem jellemző költészetére, később teljesen más irányba ment el.

Az Elfojtódás egy kitörő, fájdalmas kiáltás ugyanis. Az egész vers tulajdonképp egy sikoly. Magas hőfokon kezdődik, és úgy is ér véget. Túlzó, erős érzelmi töltést kifejező szavaktól hemzseg, mint forró könny, megrepedő szív, vérözönös kebel. Lángoló, csapongó, mozgalmasságot kifejező igék, felkiáltások jellemzik. Nyitott a befejezése.

Ez a vers tanúskodhat leghívebben a csendes, félszemű Kölcsey belső világáról. Íme:

Elfojtódás

Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?

Ah, fájdalom –
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!

S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?

Bényétől Pécelig, 1814. augusztus 16.