A költőkről szól a vers. A hivatásukról, a munkájukról, a feladataikról. Arról, hogy a kortárs költőktől milyen magatartásformát vár el a XIX. század.

Nem a lírai én a fontos, hanem hogy a költő követhető példát adjon, hogy a nép kövesse. Legyen „zászlóvivő”.

Számos bibliai, ószövetségi motívumot találhatunk a versben: Mózes, a próféták, a Kánaán földje (a Szentföld, ide vezette Mózes a népét).

Anafora (ugyanazzal a szókapcsolattal kezdődnek a sorok):

„Ha majd a bőség kosarából (…)”

„Ha majd a jognak asztalánál (…)”

Akkor lesz Kánaán, ha majd mindenki jól él, ha egyenlőség lesz. Ez az idealista elképzelés az 1789-es francia forradalom eszméire, Rousseau eszméire épül. Az általunk beláthatatlan időben lesz majd csak így (olyan, mint a párhuzamosok találkozása a végtelenben). Illúzió. És addig is folyamatos harc és küzdelem az élet mindenki számára, míg el nem érjük a Kánaánt.

A hármas jogot követeli:

1. „bőség kosara”: az anyagiakra, minden földi jóra, vagyonra utal.
2. „jognak asztalánál”: a jogegyenlőséget jelenti. A XIX. században ugyanis a nemeseknek előjogaik voltak. Petőfi ugyanolyan jogokat követel a polgári és paraszti származású ember számára is.
3. „a szellem napvilága”: a tanulás, a kultúra iránti lehetőséget jelenti. Ez a legfontosabb mindhárom között.

Petőfi sokszor él modalitással (az ötféle modalitás: kijelentő, felszólító, kérdő, felkiáltó és óhajtó mondat). Már az első strófa is tiltással indul.

„húrok pengetése”: a lant az ókorra utal (a költők mindig lanttal kísérték régen a verseiket).

Nem szabad vershez, költészethez nyúlni csak úgy, akármilyen okból. Csak mert fáj a költő lelke, stb. És ezt épp Petőfi mondja! Így talált rá igazi hangjára a Felhők ciklus után. Korábbi verseiben nincs benne ez a tematika. A kor ütőerén tartva ujját, Petőfi megérzi, mi is a költő feladata: „a néppel tűzön-vízen át”. Túl van már azon, hogy csak a költői én a fontos, most félreteszi ezt a romantikát. A néphez és a népért szól.

Petőfi szerint a költészet több, mint a művészet gyakorlása, tett értékű. Az első versszakban háromszor, háromféleképpen nevezi meg a költészet eszközét:

● „húrok pengetése”
● „lant”
● „szent fa”

Egy nem akármilyen eszköz van a költő kezében: egy szent fa. Nem érintheti akárki, csak az arra érdemes költő.

Petőfi nagyon komolyan vette, hogy ő egy a magyar népből: egy kijelölt, kiválasztott egy. Vezéregyéniség. Felszólítja kortársait, hallják meg a nép hangját, mely küzd, fárad, izzad, hiányosan, szegényesen él és táplálkozik. Petőfinél a nép mindig dolgos-szorgos, jobb sorsra érdemes. Ez is egy kicsit idealista felfogás (a népből sem mindenki olyan, mint Petőfi gondolja). De ő túlozhat. Szélsőségekben gondolkodik, végletekben, és nagyon általánosan, utópisztikusan fogalmaz.

Látnoki vers ez. Majd egyszer valaha, amikor mindez bekövetkezik, akkor állhatunk meg, akkor érjük el a Kánaánt.

Az utolsó versszak a XIX. század költőihez szól. Semmi fizetséget sem várhatnak a költők, csak annyit, hogy nyugodtan mennek a halálba, azzal a tudattal, hogy megtették, amit meg tudtak tenni az utódokért. Az élet nem ad a sok fáradozásért semmit, de a halál majd nyugalmat ad a túlvilágon.