Petőfi előtt az alföldi táj nem volt költői téma a magyar irodalomban. Ő fedezte fel és népszerűsítette az alföldet.

A vers 1844-ben íródott, abban az évben, amikor a költő sok bolyongás után végre biztos álláshoz és megélhetéshez jutott. Nem sokkal azután írta, hogy meglátogatta az alföldön élő szüleit, így friss volt a hazai táj élménye.

A költő Pesten írta a verset, visszaemlékezve szülőföldjére, az alföldre. Tudjuk, hogy alföldi településen, Kiskőrösön született, alföldi településeken járt iskolába (Kiskunfélegyháza, Kecskemét, Szabadszállás), gyerekkora, sőt egész élete összeforrott az alföldi tájjal.

Az 1-2. versszakban a költő a róna iránti vonzalmáról vall, amely a maga nyíltságával a szabadság, a korlátlanság képzetét idézi fel. Ez a korláttalan táj a szabadság szimbólumává tágult Petőfi képzeletében.

A 3. versszakban indul meg az alföldi táj leírása. A költő kiinduló helyzete: a Duna-Tisza köze fölött az egész tájat átfogja tekintetével. Mintegy képzeletben átöleli az egész kedves tájat.

Leírásának módszere: a magasból a föld felé közeledve írja le mindazt, amit lát: a gulyát, a ménest, a ringó búzatengert.

A szemet gyönyörködtető képekbe időnként hanghatások is keverednek: lódobogás, csikóskurjantás, ostorpattogás.

A költő most már a táj közepén áll, onnan látja és láttatja az apró részleteket: a vadludakat, a széltől meglebbenő nádat.

Ezután egyre táguló körökben a látóhatár felé közeledve tárja elénk a táj jelenségeit: a tanyákon túl a csárdát, a nyárfaerdőt, a gyümölcsfa-ligetet és – a látóhatár legszélén, halvány ködoszlopként – a város templomtornyát.

Az utolsó strófában Petőfi nyíltan megvallja az alföld szeretetét, amely a szülőföldje.

Megkapó, ahogy a bölcső és a sír, a születés és a halál pántjaiba fogja össze az alföld szeretetét. Mintha tudatosan beleszőné Vörösmarty Szózatának sorait is a hazához kötöttségről bölcsőtől a sírig.

Az egész művet áthatja a leíró művészet varázsa és az élményi hitelesség. Verselése ütemhangsúlyos.