Az Egy gondolat bánt engemet Pesten született, 1846 decemberében (ez Petőfi utolsó verse ebben az évben). Rapszódia, látomásvers. Petőfi nem ad külön címet a költeménynek. A vers kiemelt első sora a cím.

Nincs versszakokra tagolva, különböző szótagszámú sorokból áll. Ez zaklatott lelkiállapotra utal. Nem a szabályok irányítják a verset, hanem a rapszodikus hangulat, az érzelmi töltés.

A sorok hol rövidebbek, felkiáltó jellegűek, hol hosszabbak. Az egész vers egy nagy felkiáltás és megkönnyebbülés, azé az emberé, aki végre megtalálta a gyógyírt a bajára.

Amikor felolvassuk a verset, az első sornál lehet hangsúlyozni az „egy” szót és a „gondolat” szót is (a két esetben egy kicsit más jelentést nyer). Petőfi rögtön meghatározza, mely gondolat bántja. Az a gondolat bántja, hogy petyhüdten, ágyban kell meghalnia, lassú, beteg sorvadással, neki, aki csupa tettre készség, mozgás és életerő, aki csupa romantikus tűz. Ez a gondolat fészkelte be magát az agyába. És kifejti azt is, ez miért baj. Azért, mert akkor lassan, őrlődően, tehetetlenül halna meg, mintha valamilyen belső féreg foga rágná. A döbbenetes az, hogy mindezt 24 évesen írta! Meglehetős fiatalon.

„Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál”… Mintha az a gyertya senkiért, semmiért, céltalanul világítana. Nem maga a halál ténye bántja, hanem az, hogy nincs valami nagy közösségi tett a halála mögött. Az a baja, hogy céltalanul, észrevétlenül kell meghalnia, a semmiért. Csak azért, mert elmúlik az élete. Ő úgy akar meghalni, hogy feláldozza az életét. S attól félt, a halál úgy köszönt majd rá, hogy ezt nem tudja megtenni.

Alliteráció: „féreg foga rág”

Anafora: „Ne ily halált adj, istenem, / Ne ily halált adj énnekem!”

Istenhez fordul, pedig nem szokott Istenhez fohászkodó verseket írni. Két metaforikus képpel fejezi ki, hogyan szeretne meghalni. Olyan halált szeretne, mintha kőszirt lenne, vagy fa, amin villám fut keresztül. Hirtelen, gyors, elemi erejű halált, mint egy természeti csapás, mely az égből, föntről jön. Nem az ember irányította halál. Persze, még ez sem elég jó, mert nem aktív, hanem passzív halál lenne.

Két gondolatjel közötti rész: itt kap magyarázatot, mi az igazi baja. Az első gondolatjelnél kezdődik és az utolsónál ér véget. Egyetlen hatalmas versmondat ez, egy látomásos szakasz. Az a víziója, hogy a rabszolganépek megütköznek a zsarnoksággal a szabadságért. Önmagának cselekvő halált szán: ott akar elesni a harcban, az ágyúdörej, a trombiták riadója közepette (erőteljes hangulatú, az érzékszervekre ható képeket használ, hangjelenségeket). Számára csak ez lenne megnyugtató halál, hogy feláldozza magát a nagy célért. Ha ebben a csatában esik el, az hősi halál, amivel ő is hozzájárul a kivívott szabadsághoz.

Minden rabszolganépről beszél: Petőfi nemcsak a magyarsághoz köti a forradalom ügyét. Világszabadságról beszél, egyetemes érvényű. Az emberiség Petőfi számára nációk felett álló fogalom. Neki minden nép ember, aki itt a földön él. S fontos számukra a 3-as jog: az anyagi jólét, a jogegyenlőség és a műveltséghez való jog (ennek gondolata A XIX. század költői c versben jelenik meg).

Időről időre megfordul a világ, s történik forradalom. Jó, hogy Petőfi nem került be a parlamentbe: szókimondása, forradalmi hevülete miatt ki tudja, mi történt volna. Ha valakire rámondják, hogy radikális (túl szélsőségesen akar valamit, és nem olyasmit, ami reálisan elérhető), az megbélyegző dolog. Petőfi radikális volt, de most, párszáz év múlva már elfogadjuk a radikalizmusát. Akire a kortársak megbélyegzően rámondják, hogy radikális, azt lehet, hogy párszáz év múlva másképp ítélik majd meg, mert úgy látják, hogy előre vitte a világot.

A gondolatjeles rész után ritmust vált a vers, lelassul, lecsendesedik. Megrendült ünnepélyességgel villantja fel a nagy temetési nap képét. Petőfi azzal a biztos hittel zárja a verset, hogy az utókor hálás lesz az önfeláldozó hősöknek. A legfőbb eszme, amiért meghalna, a „szent világszabadság”. Megszólítja a világszabadságot az utolsó sorban (megszemélyesítés), és ezzel a gondolattal zárja le a verset.