A vers 1848 márciusának végén keletkezett, amikor elterjedt a hír, hogy a király vissza akarja vonni a független nemzeti kormányra vonatkozó ígéretét. A nép újra forrongani kezdett Pesten.

Allegorikus vers, kettős értelem fut végig rajta egymással párhuzamban: van egy átvitt, képszerű, jelképes jelentés és egy elvont, a képből leszűrhető jelentés. Petőfi már a második sorban megfejti, fölfedi a kép (tenger) valódi értelmét: „népek tengere”, vagyis megmagyarázza az allegóriát.

A tenger a nép, a  vihar a forradalom (viharos tenger = népfelkelés), a tengeren hányódó gálya a király ill. az uralkodó osztály.

A vers megírásának konkrét történelmi háttere a magyar forradalomhoz kapcsolódik, Petőfi mégis „népek”-et ír, többes számban, hiszen a magyar forradalom egy egész Európán végigsöprő forradalmi hullám része volt. Az üzenet tehát nemcsak Bécsnek szól, hanem általánosságban minden uralkodónak, aki elnyomja a népét.

Az allegória („képletes beszéd”) célja az elvont gondolat közvetítése. Két eleme, a gondolat és a részletesen kidolgozott kép megtartja önállóságát. A kép minden egyes mozzanatának (itt a tenger háborgásának „fázisai”) az ábrázolt gondolat egy-egy határozott mozzanata felel meg.

A vers mindjárt az elején ezzel a metaforával kezdődik: „Föltámadott a tenger, / A népek tengere.” Petőfi egyetlen képbe présel bele egy hatalmas történelmi megrázkódtatást, amely új világrendet hoz létre. Az első versszak minden egyes szava valósággal robban a dinamizmustól. Ennél tömörebben, művészibben, fenyegetőbben talán ki sem fejezhető a forradalmi mondanivaló.

Később ezt a metaforát úgy részletezi, hogy bemutatja a tenger háborgását – „Reng és üvölt a tenger” –, de oly módon, hogy mindig érezzük: nem valódi tengerről, hanem a nép erejéről van szó.

A 2. strófa ki is mondja: „Most megtanulhatjátok, / Hogyan mulat a nép”. Itt a költő metsző gúnnyal – két kérdéssel és egy felkiáltójel nélküli felkiáltó mondattal – élezi ki a fenyegetést. Nem mondja ki, hogy kinek szól ez a fenyegetés, de miután a jelkép értelmét már az elején elárulta, mindenkinek világos, hogy az uralkodót fenyegeti (ez volt Petőfi első nyomtatásban is megjelent királyellenes verse).

Az első 4 versszak lényegében a tengeri vihar realisztikus leírása, amelyben szüntelen fokozás érvényesül. A tenger mozgása egyre erőteljesebb, egyre fenyegetőbb (föltámadott, szilaj hullámokat vet, reng és üvölt, tombol), és ahogy erősödik a vihar, egyre reménytelenebb a tengeren hányódó hajók helyzete is (hánykódnak, sűlyednek, megtörve, tépve).

A 3. versszakban Petőfi tovább részletezi a vihar képét. A magas és a mély magánhangzók szeszélyesen váltakoznak, Petőfi ezzel is a nép ellenállhatatlan erejét, a forradalom viharos tombolását érzékelteti.

A 4. versszakban a költő saját személyes állásfoglalását mondja el: lelkesen biztatja a tomboló tengert, vagyis a népet. Látomásában a hullámok az égig érnek, és látszik a tengerfenék, a meder, itt éri el tehát a vihar a csúcspontját. A hatalmas méretű kép felidézheti bennünk a bibliai özönvíz történetét is, amelynek szintén az volt a célja, hogy megtisztítsa a földet a bűnösöktől.

Petőfi számára a forradalom ugyanilyen tisztító erő, amely eltűnteti a föld színéről a zsarnokságot, az elnyomókat és a rabszolgaságot. Persze tudta, hogy ez erőszakkal fog végbe menni, így más verseiben vérözönnek nevezi ezt a „tisztító” háborút.

Az utolsó strófa nyíltan kifejti a képekben rejlő mondanivalót, de ezt továbbra is allegorikusan, képszerűen, az eredeti kép keretei között maradva teszi. Ekkor lesz teljesen világos, hogy a versben egy példázatról van szó, amelynek erkölcsi-társadalmi tanulságát is levonja a költő.

Ha behelyettesítjük a képeket (víz = nép, gálya = uralkodó), akkor egyértelmű, mit akar mondani: hiába van a nép alárendelve a királynak, aki a nép fölött áll, valójában a nép erősebb, ezért a nép az úr, a tényleges hatalom a népé.

A vers maga pedig azt akarja a tengeri vihar példáján keresztül elmagyarázni, milyen lesz a jövő abban az esetben, ha a nép nem kapja meg mindazt a jogot, amit megérdemel, és amit követel magának. Ugyanakkor most még a forradalom csak egy fenyegető lehetőség, nem bevégzett tény. A fenyegető hangból is azt lehet érezni, hogy mindez bekövetkezhet (most még nem történt meg).

A víz mint a nép metaforája egyébként nem először jelenik meg Petőfi költészetében: A Tisza című tájleíró vers végén, az árvíz leírásakor kísértetiesen hasonló kép, amikor az amúgy jámbor folyó „zúgva-bőgve töri át a gátat”. Itt pedig a tenger küldi pokolra a dölyfös gályákat.

A rövid kis vers romantikus stílusú: a nagy indulatok, a nagy méretű képek, a heves érzelmek, a végletesség mind romantikus jellegzetességek. Nagyon lendületes, patetikus, mozgalmassága egy pillanatra sem lankad (mire ellankadna, egy nagy erejű csattanóval véget is ér).

Petőfi tökéletesen fejti ki, amit mondani akart, ugyanakkor művészien is: nem szó szerint mondja ki, hanem képletesen beszél, képszerűen tükrözi a valóságot, mégis mindenki érti a verset. A bőszült tengeri vihar képe sokkal hatásosabban érzékelteti a felkelő nép gigászi erejét, mint ha a költő szó szerint, prózában mondaná el, hogy a nép az erősebb, bármilyen meggyőző szavakat használjon is.

A Föltámadott a tengert épp a szemléletessége teszi nagyszerűvé. Petőfi olyan képet használ, amely megmozgatja az olvasó fantáziáját és nagy érzelmi hatást fejt ki. Ez a művészi hatás is hozzájárul a mondanivaló megértéséhez és elmélyítéséhez.