Az alábbi elemzés nem irodalmi jellegű, hanem inkább azokat a gondolatokat veszi számba, amelyeket a vers elindíthat az emberben. Rilke ugyanis sokat elmond az emberi életről A párduc című versén keresztül.

A mű nyilvánvalóan a szabadsághiány által okozott érzelmi sérülést ábrázolja, és bár látszólag egy állat, egy párduc szenvedését mutatja be, valójában az emberről szól. Mi, emberek, szabadnak hisszük magunkat, de vajon tényleg szabadok vagyunk?

Valójában ugyanúgy be vagyunk zárva, mint a párduc (persze, nem fizikai értelemben élünk börtönrácsok mögött, hanem szimbolikusan). Minket, embereket saját pszichológiai determináltságunk tesz rabbá, és ennek a rabságnak nagyon kifejező jelképe a ketrecbe zárt párduc.

Így hangzik a vers Képes Géza fordításában:

 

A párduc

Jardin des Plantes, Paris

Rohant a sok rúd és úgy meggyötörte
szemét, hogy rá ködös homály szökött.
Ezer rudat lát felmeredni körbe
s már nincs világ ezernyi rúd mögött.

Ha lép, hajlékony, könnyű teste ring és
az út a legszűkebb körben halad;
az erő tánca e kínos keringés:
középen bénult, süket akarat.

Csak néha rebben halkan a pupillán
a puha függöny. – Rajt egy kép befut,
a tagok csöndjén átüt, mint a villám
s meghal, mihelyt a szívbe jut.

(Fordította: Képes Géza)

 

A vers a párizsi állatkertben játszódik (ezt jelzi a francia alcím), ahol a költő megfigyelte a ketrecbe zárt párduc viselkedését. A párduc mindenekelőtt a gyorsaságáról híres, lételeme a mozgás, így ha bezárják, akkor a legfontosabb, őt éltető dologtól fosztják meg.

A bezárt állat úgy érzi, mintha a börtönrudak rohannának körülötte, de persze valójában ő rohan a rudak között (ez egy érzéki csalódás, amit azért szenved el, mert már belefáradt abba, hogy a szűk területen körbe-körbe haladjon, keringjen). Erejét megbénítja a bezártság, akarata is „süket”, bénult: csak néha hatol el hozzá egy-egy kép a külvilágból, de az is rögtön elhal, amint felfoghatná az értelmét.

Így lassanként megszűnik létezni a külvilág, a párduc számára most már csak a ketrece a valóság. Ereje, akarata is elhal, hiszen tétlenségre van kárhoztatva, és tehetetlenségében csak körbe-körbe szaladgál.

Gyakran láthatunk állatkertekben így viselkedni állatokat, különösen vadállatokat, ragadozókat. Én egy rókát láttam egyszer így a megőrülésig körbe loholni a kerítés mentén egy vadasparkban. Valami hajtja őket, hogy mozogjanak, de mivel be vannak zárva, csak körbe-körbe futnak, értelmetlenül és céltalanul.

Mi, emberek is így vagyunk az élettel. Megesik, hogy rossz döntéseket hozunk, aztán csak körbe-körbe járunk és nem jutunk előre, nem tudunk kilépni boldogtalan élethelyzetekből. Saját személyiségünk az a hatalmas erő, amely körbejárásra késztet, amíg el nem szédülünk, s azért nem szabadulunk, mert ahhoz először önmagunkat kéne legyőznünk.

Személyiségen egy olyan belső meghatározottság értendő, amelyet készen kapunk és nem tudunk rajta változtatni. Mindenki tudja, aki valaha próbált már megváltozni, hogy milyen nehéz akár csak egy-egy tulajdonságunkon változtatni, a teljes személyiségünkön pedig jóformán lehetetlen.

Az alapszemélyiséget a génekkel hozzuk, ez mindenkinél egyedi és megváltoztathatatlan. Megtanulhatunk ugyan stratégiákat, amelyekkel egy-egy személyiségvonásunkat el tudjuk leplezni, de attól, hogy elrejtjük, a születéstől fogva adott, genetikai, idegrendszeri szinten bekódolt, kényszerszerű, reflexszerű tulajdonság megmarad.

Ezt nevezhetjük belső meghatározottságnak, ami olyan, mint a párducnak a mozgásigénye. A párduc akkor is körbe rohangál, ha nem akar, mert az idegrendszere nem hagyja nyugodni. Mi, emberek is ilyenek vagyunk, pl. bizonyos helyzetekben félünk, akkor is ha nem akarunk félni, vagy elveszítjük a fejünket és feldühödünk, akkor is, ha szeretnénk megőrizni a nyugalmunkat. Bizonyos belső késztetésekkel szemben mi ugyanolyan tehetetlenek vagyunk, mint az állatok.

És akárcsak a párduc, mi sem tudjuk igazán, hogy mi van „odakint”, a börtönrudakon túl. Be vagyunk zárva a személyiségünkbe és csak egy adott módon tudjuk a dolgokat értelmezni. És mivel mások nézőpontja egész más, nyilvánvaló, hogy az objektív valóságot mind szubjektíven fogjuk fel. De honnan tudhatjuk, hogy mi az igazi valóság, ha mind ennyire másnak érzékeljük? Hogyan ismerjük meg a világot, ha be vagyunk zárva saját személyiségünkbe, saját gondolkodásmódunkba?

Valójában mind ketrecben vagyunk, és mindannyiunknak egy kicsit más a felfogásunk arról, hogy mi van a rácsokon túl. Igazán jól mindenki csak azt a szűk területet ismeri, amelyen körbejár: a saját személyisége alapján érzékelt világot. Így nem meglepő, ha egy másik ember másként értékeli ugyanazokat az eseményeket, mint mi. És sokszor nagyon meglepődünk azon, hogy egy másik embernek ugyanaz a valóságdarab mennyire mást jelent, mennyire másként éli meg, és mennyire máshogy viszonyul hozzá. Lehet az a valóságdarab egy tárgy, egy esemény vagy egy személy is, nem ez a lényeg, hanem a rá adott reakcióink különbözősége.

Sokan rá is vágjuk ilyenkor, hogy a másik eltorzultan látja a valóságot. Pedig valójában mind egy torzképet látunk: saját személyiségünk szemüvegén keresztül nézzük a világot. Az életfelfogásunkat, a dolgok megítélését is saját félelmeink, múltbeli tapasztalataink, érzelmi és intellektuális hátterünk határozza meg. Erről nem tehetünk, saját személyiségünktől ugyanúgy nem tudunk függetlenedni, ahogy a párduc sem tudja abbahagyni a ketrecben való körbe futkosást.

Belső meghatározottságunk mellett ráadásul létezik egy külső meghatározottság is: beleszületünk valamibe, megszületünk valahová, valamilyen körülmények és emberek közé, s ez jelentős mértékben befolyásolja további sorsunkat. Számos „eleve adott” dolog van az életünkben, amit úgy kell elfogadnunk, ahogy a sorstól kaptuk, mert nem tudunk rajta változtatni.

Nemcsak az alapszemélyiségünk, a génekkel hozott személyiségjegyeink (pl. extrovertált és introvertált személyiség) ilyenek, hanem a nemzetiségünk, az anyanyelvünk, a szüleink és rokonaink, a felnevelkedésünk helye és módja. Ezekre nincs befolyásunk, ahogy a magasságunkat, testalkatunkat se tudjuk átszabni. Sőt, vannak, akik olyan betegséggel születnek, amelynek egész életükön át cipelik a terhét. Ezek mind olyan determinált dolgok az életünkben, amelyekről nem tehetünk, és amelyeken nem változtathatunk. El kell őket fogadnunk, különben egész életünkön át szenvedni fogunk, mert nem tudunk önsajnálat vagy undor nélkül a tükörbe nézni.

Bizonyos dolgokat megtehetsz: juthatsz előre tehetség vagy szorgalom által, megtanulhatsz idegen nyelveket, elmehetsz másik országba, lehetsz gazdag, híres, a mai világban még akár bőrszínt vagy nemet is változtathatsz. De van sok minden, ami ha fejre állsz, akkor is úgy marad, mert megváltoztathatatlan.

Ami genetikailag beléd van kódolva, az a te részed. Lehet, hogy reszketsz és izzadsz, ha ki kell állnod sok ember elé és beszédet tartani, vagy elönt a szégyen, ha egy emlék eszedbe jut, vagy úgy érzed, belehalsz, ha mások kinevetnek és kigúnyolnak. És ez akkor is így marad, ha máshol élsz, ha gazdag vagy, ha kigyúrtad a karod vagy átplasztikáztattad az arcodat.

Vagy lehet, hogy a vágyaidat kell a lehetőségeidhez szabnod. Lehet, hogy balerina akarsz lenni, de túl vastagok a csontjaid. Lehet, hogy annyira tetszik valaki, hogy úgy érzed, belehalsz, de nem kellesz neki. Lehet, hogy gyerekeket szeretnél, de meddő vagy, és bár fogadhatsz örökbe, a saját véredből való gyermeked soha nem lesz. Az is lehet, hogy híres színész akarsz lenni vagy énekes, de nincs elég jó hangod, vagy nincs megfelelő kisugárzásod, így nem vagy alkalmas az előadóművészetre. Vagy tegyük fel, alkotni akarsz, szobrászkodni, festeni vagy írni, de nem vagy tehetséges. Mert vannak dolgok, amikre születni kell. Aki arra születik, annak könnyű, vagy legalábbis kemény munkával elsajátítható, aki nem, annak viszont lehetetlen.

Gyerekként talán azt hiszed, bármi lehetsz, bármit választhatsz, a lehetőségek tárháza végtelen. Aztán ahogy felnő az ember, rájön, hogy egy csomó dolgot nem választhat. Vagy azért, mert nem alkalmas rá, vagy azért, mert a személyiségéhez nem illik és szenvedésben kell élnie, ha azt választja. A legnagyobb művészet idejekorán megismerni önmagunkat és rájönni, hogy mi tehet boldoggá. Mert a választásainkat, az életünket kell a személyiségünkhöz, adottságainkhoz igazítanunk, és nem fordítva.

Ez a detemináltság. Sokat el lehet érni a mai világban, de valamit soha. Bárhová mehetsz, bármit csinálhatsz, lehet más neved, más munkád, más anyagi helyzeted, más külsőd, mindezzel csak leplezni tudod a lényeget, megváltoztatni nem. Ugyanis a személyiségedet, a félelmeidet, a rossz tapasztalataidat, az emlékeidet mindenhová hurcolod magaddal. Elrejtheted őket, de hiába: tudod, hogy mindez örökre veled marad. Végigkísér az utadon.

Tehát ilyen értelemben is jelentősen korlátozott lények, foglyok vagyunk, akár a párduc a ketrecben. Az, hogy bármit megtehetünk, illetve hogy az életünket mi magunk irányítjuk, csak illúzió. Valójában csupán a lehetőségek határain belül van mozgásterünk, ami lehet szűk vagy tágabb, egyéntől függően (vannak szerencsésebbek és kevésbé szerencsések, vannak nagyobb és kisebb ketrecek).

A determináltság mindenki életében jelen van, csak az változó, hogy ki mennyire éli ezt meg korlátként, kit mennyire akadályoz a kiteljesedésben. A Rilke által ábrázolt párduc-sors ebből a szempontból egy negatív véglet: az emberek többsége ennyire azért nem boldogtalan. De valamennyi mindegyikünkben ott van ebből a párducból…

Függetlenül attól, hogy ki mennyit képes kihozni az életéből (ez egyénfüggő), általánosságban elmondható, hogy a Rilke által ábrázolt korlátozottság-érzés elválaszthatatlan velejárója az emberi létnek. Akárcsak a mindennapi gondok, amelyektől csak a halállal szabadulunk. Mert még akkor is jön valami, amikor úgy érezzük, hogy elégedettek lehetünk, sőt, boldogok vagyunk.

Egyébként is csak ritkán és rövid ideig érezzük így. Olykor csak pillanatokig, aztán úgyis vegyül bele valami keserűség. De mégis, ahogy a párduchoz is eljut egy-egy kép, egy-egy villanás a külvilágból, úgy nekünk is jut egy-egy ilyen szent pillanat, amikor majdnem úgy érezzük, hogy miénk a teljesség. Aztán elmúlik, ahogy jött, miként a párduc szívében is „meghal” a kép.