Milyen volt a középkor szerelemképe? Derítsük ki a Trisztán és Izolda és más művek alapján!

A középkorban ritka volt a szerelmi házasság. A házasság politikai tett volt, amely a szerelmet kizárja. Megvolt ugyan az elv, de a gyakorlat és az erkölcs mást diktált a mindennapokban. Férj és feleség közt nem létezett szerelem. A szerelem csak egy eszmény volt, amely nem kerülhetett le a földre, épp emiatt tartották örök érvényűnek.

A korszak irodalmi művekből jól leszűrhető, hogy milyennek látta, hogyan élte meg a középkori ember a szerelmet. Bizonyos motívumok alapján nagyon érdekes következtetéseket vonhatunk le a középkor szerelemképéről, mindenekelőtt a Trisztán és Izolda vagy Shakespeare művei alapján.

A középkor embere is tudta, hogy a szerelmet nem az akarat irányítja. A szerelem nem függ az emberi szándéktól, nem mi döntjük el, leszünk-e szerelmesek, és azt sem, hogy kibe. A szerelem az ember fölött álló végzetként jelenik meg, amely az ember életét befolyásolja. Ezt szimbolizálja az a motívum a Trisztán és Izoldában, hogy Trisztán és Izolda varázsital által lesznek szerelmesek.

A történetben két szerelem van: Trisztán és Izolda szerelme, valamint Márk király szerelme Izolda iránt. Az előbbit a varázsital okozza, az utóbbit Márk nemes szíve, gyöngédsége váltotta ki.

A két szerelem közül a mű csak az egyiket ábrázolja: az őrült, irracionális, ésszel fel nem fogható szerelmet, amely arról szól, hogy mindvégig szenvednek, és csak a halál lehet rá gyógyír. Trisztán és Izolda szerelme nem hoz boldogságot. Az, ami megvalósul, mindig távol marad az eszménytől.

A középkori európai kultúra bizony ilyennek látta a szerelmet, és nem tudta elfogadni. Ugyanis minden kultúra a racionalitáson alapszik, így a szerelem, mely irracionális, szemben áll a kultúrával.

A középkori ember valamiféle fenyegetést lát a szerelemben. A személyiség elvesztéséhez, önfeladáshoz vezethet. A Szentivánéji álomban például a négy fiatalnak semmi akarata nincsen. Shakespeare nem kevesebbet állít a szerelemről, mint hogy azt csak úgy ráosztják az emberre. A szerelem a társadalmi tabuk ledöntését eredményezheti, gyilkosságokat (a Trisztán és Izoldában, akárcsak a Rómeó és Júliában, a főhős megöli a hősnő testvérét).

Trisztán feleségül kéri Izoldát, aztán közli, hogy nem ő a vőlegény, hanem a király (ugyanez a motívum felbukkan Arany Jánosnál is a Toldi szerelmében). Márk nagybátyja Trisztánnak, de fiaként neveli. Trisztán hűséggel tartozik neki, úgy is, mint lovag a királyának, és úgy is, mint fiú az apjának. Egyik minőségében sem szeretheti el a király feleségét.

A mű teljesen kiiktatja az olyan értékeket, mint emberi méltóság, család, hűség. Trisztán feleségül vesz egy másik nőt, akit szintén Izoldának hívnak, és hasonlít az első Izoldára. Mit jelent ez?

Ki vagy mi a szerelem tárgya? A szellem? A szépség? Abba vagyunk szerelmesek, aki hordozza ezeket a tulajdonságokat, vagy magukba a tulajdonságokba? Ha az adott személyt szeretjük, akkor a szerelem nem az eszményhez kötődik, hanem annak megtestesüléséhez. Ahhoz az egyetlen személyhez. Vagyis nem vihető át másik személyre.

S ha a tulajdonságokba vagyunk szerelmesek? Akkor ki lehet cserélni a szerelem tárgyát, hiszen a tulajdonságokat hordozhatja másik személy is. Bárkibe szerelmesek lehetünk, aki olyan.

A másik Izoldával való házasság arra mutat rá, hogy a Trisztán és Izoldában az eszményt nem csak egyetlen személy hordozhatja a szerelmes számára. Ugyanez Shakespeare-nél is megvan: Rómeó szívében Róza helyére lép be Júlia.

Amikor szerelmesek vagyunk, egy tulajdonságcsomagot szeretünk, amelyet több személy is hordozhat. A véletlen vagy a végzet dönti el, hogy közülük kiben testesül majd meg számunkra az eszmény.

A szerelem a középkori ember számára nem nyugodt és kedves dolog. A nemes szív gyöngédsége nem elég hozzá, kell valami más is. Át kell hozzá lépni egy határt, meg kell szegni valamilyen törvényt. Ha nem kéne, akkor mindenkibe szerelmesek tudnánk lenni. Valamiféle irracionális kiválasztás kell ehhez, amit nem tudunk az akaratunkkal befolyásolni.

A középkor szerzői a szerelmet szinte mindig tragédia vagy komédia formájában írják meg (a két szélsőség). Középre tartó, nyugalmat árasztó műfajokban soha. A Rómeó és Júlia, a Don Giovanni is komédiának indul, és komédia a Szentivánéji álom is (amely lerántja a szerelmet a földre).

A tragédia és a komédia egy tőről fakad, és a szerelemben mindkettő megvan: a vígjátéki és a tragikus jellegzetesség is. Pátosszal teli és komikus egyszerre (a kettő nem gyengíti egymást). Ahogy Nietzsche mondta: mikor az ember belenéz a lét szakadékába, abból lesz a tragédia. És mikor az ember tud a szakadékról, de szándékosan nem néz bele, abból lesz a komédia.