Tolsztoj világa furcsa világ. Nagybirtokos ember volt, nagy könyvtárral, családdal – élhetett volna könnyű életet, mégis író lett, méghozzá a XIX. századi orosz romantikus és realista regény átmenetének nagy mestere. Regények és novellák tették híressé. Legismertebb nagyregényei a Háború és béke és az Anna Karenina.

Műveiben nagy társadalmi rajzot ad: átfogó hierarchiát, embertípust, életminőséget, életutat bemutató regényei komoly történelmi háttérrel jelennek meg. A Háború és béke az oroszoknak Napóleon ellen aratott nagy győzelmét meséli el, különféle embertípusokat, helyzeteket vonultatva fel, és számtalan tablószerű képet alkalmazva, de ezek nem állóképek sorozata, hanem életutakon keresztül embereket bemutató, széles, társadalmi és történelmi háttérrel, jellemábrázolással, sok helyszínnel, roppant nagy szereplőgárdával és történelmi hűséggel ábrázolt, életszerű pillanatok. Tolsztojt áradó epikai kedv, mesélőkedv jellemzi.

Az Anna Karenina hősnője egy szép, életvidám, előkelő, büszke úrinő, aki férjhez megy egy nála idősebb, magas rangú tisztviselőhöz. Szerelem nélkül, de szeretetben él, meglehetősen szikár ez a házasság. Jönnek-mennek a hétköznapok, míg meg nem jelenik a színen egy Vronszkij nevű, vonzó külsejű, de az átlagnál nem különb fiatalember, akivel szenvedélyes szerelem bontakozik ki közöttük. Ez persze nehéz ügy, mert a válás nem egy mindennapos, elfogadott dolog volt akkoriban, és bár meg lehetett tenni, súlyos következményeket vont maga után.

Anna Karenina teljesen átadja magát e szerelemnek, mely az első időszakban örömet, szenvedélyt, vágyat és beteljesülést hoz, később azonban szenvedést okoz. A szerelem ugyanis olyan magas hőfokú emberi érzés, amely nemcsak nagy lánggal ég, de önző is, birtokolni akar, s kirekeszteni másokat ebből az érzésből. Persze, a szerelem sem izzhat vég nélkül, huzamosabb ideig, így Vronszkij gróf és Anna Karenina szerelme is alacsonyabb hőfokú lesz később, egyre fakul, hűl, jönnek a hétköznapok.

Nem lehet hiba nélkül megélni az életet, az Anna Karenina is tragédiával végződik (hősnőnk a vonat alá veti magát). Ebben a társadalmi közegben nem is történhet másként. Bár Anna Karenina sem teljesen vétlen, emberi hibáktól sem mentes ez a kapcsolat: a szerelem mámorában kedves kisfiáról, gyermekéről megfeledkezik Anna Karenina. Először jót gondol róla a közvélemény: minden nő olyan akar lenni, mint ő, de amikor kiderül Vronszkijjal folytatott szerelmi viszonya, és az, hogy elhagyta a gyermekét, megutálják.

A szikár, öregedő férj sem tud helyesen dönteni volt felesége és gyereke helyzetéről. A gyerekét elhagyó, házasságát felrúgó, de szép és okos nő perzselő energiájával igazán még Vronszkij se tud mit kezdeni: nem tudja, hogyan élje tovább az életét.

Több Anna Kareninához hasonló hősnőt is ismer a világirodalom: ilyen Bovaryné, ilyen De Renalné (a Vörös és fekete c. regényből). Anna Kareninát az „orosz Bovaryné”-nak is nevezik.

Az ember a lelkiismeretétől nem tud megszabadulni, már ha van neki. Fiatalon az olvasót elbűvöli Anna Karenina, történetét szépnek, tragikus fenségűnek éli meg. A már felnőtt ember azonban dühös lehet Anna Kareninára, talán még utálja is, mert az ember változik, és egy idő múlva más lesz a viszonya ugyanahhoz a dologhoz. Nem a regény változott meg, az ugyanúgy van leírva, hanem mi változunk. Érett szemmel Anna Karenina legfőbb hibája, hogy elhagyta a gyerekét, aki az övé, az élet bízta rá: nem lehet egy gyermeket csak úgy otthagyni, mert ő szerelmes. Az életnek engedelmeskedni kell. Persze, Anna Karenina csak egy regényalak, nem való ember.

Tanulságos, hogyan változik a környezet véleménye Anna Karenináról és Vronszkijról: ez is egyfajta jogosítvány. Beszélnek róla, csámcsognak, pedig ők se különbek, ők se jobbak. Nem is annyira a szerelmi viszonyért ítélik el Anna Kareninát, hanem azért, mert nyíltan vállalja, hogy teljes életre vágyik, igazi, mély szerelemre, amit férje oldalán nyolcéves házassága alatt nem talált meg, és mert felrúgja a konvenciókat, nem tartja be az illendőség szabályait.

A regények világa olyan, mint a meséké: elképzelhetjük, mit tennénk az adott helyzetben, anélkül, hogy a valóságban meg kellene élnünk. Az egyik tanulság, hogy ha az embert elkapja a szenvedély, nemigen tud ellenállni neki. Ember legyen a talpán, aki megállja. A másik, hogy egymásért is felelősek vagyunk, még akkor is, ha nem vagyunk közvetlenül részesei a dolognak. Mi is felelősek vagyunk azért, ami a társunkkal történik, s nem bújhatunk el, nem menthetjük ki magunkat azzal, hogy semmi közünk hozzá.