Az üstökös c. vers, amelyben Vajda erősen a szimbólum eszközével él, 1882-ben keletkezett (ebben az évben halt meg Arany János – ekkorra Arany és Petőfi generációja már letűnik és feltűnik a magyar költészet egén egy új csillag, egy új hang, új szín: Vajda Jánosé).

Vajda költészetének újdonsága, hogy érzéseit rávilágítja a külvilágra, a természet (vagy az olyan természeti képződmény, mint az üstökös) nála csak közvetítő elem. Bár Petőfi az ideálja, nagy példaképe volt az 1880-as években induló fiatal generációnak, a későbbi Nyugatosoknak. Ady Endre, a nagy szimbolista költő elődjének tartják.

Az üstökös szép és tömény vers, erős hangulatiságú és képiségű.

Az üstökös egy különleges égi tünemény, amely nem bolygó és nem csillag. Folyamatosan mozog, kitartóan és folyton folyvást úton van. Nem bolygó, vagy hold, vagy csillag, amely áll és ragyog: az üstökös nem áll meg soha, hogy csodálkozzon, hogy másra dobja fényét.

Csóvája fénylő anyag, mely kiáramlik belőle, oly hosszú, hatalmas, hogy úgy látszik, hogy az ég felétől a földig ér. Hallatlan pazarló, nagy fényt bocsát ki magából.

Az üstökös pályája egyenes (forogni körbe nem tud és nem is akar). Ez az erkölcsi erőt szimbolizálja: gerinces, tántoríthatatlan, nem hajlik meg, töretlen a pályája. Ugyanakkor mivel soha vissza nem térő, nemcsak egyenes, hanem magányos, társtalan is.

A hold változékony Vajda szerint, a csillag meg kacéran kering, ő ezeknek nem hódol, csak az üstökösnek. A holdat kedvelik a romantikusok: magányosabb, borúsabb, szomorúbb, míg a nap egy optimistább, ragyogóbb, ambiciózusabb világ jelképe lehet: ragyogó, fényt, életet ad. A csillag is tündököl, a távoliságot, elérhetetlenséget, hidegséget is szokták hozzá asszociálni.

A költő itt önmagáról beszél: az üstökös útját járja, az üstökös sorsa az ő végzete, amivel meg van verve, meg van átkozva. Az a sorsa, hogy magányosan, egyedül járja az útját, egyedül haladjon, egyenes utú, egyedül haladó legyen, mint az üstökös.

Itt kimondja Vajda azt, ami a legjobban bántja: egyedül van, magányos, boldogtalan. Emiatt az üstökös mint metafora egy kicsit a Montblanc-hasonlattal hozható rokonságba. Ez a vers a Húsz év múlva címűre hasonlít a legjobban.

A lírai én kifejezése mindig egy kicsit más, több, mint a személy önmaga, a költő neve, kicsit az emberiség nevében is szól.

Niobé a szenvedés és a fájdalom jelképe. Görög mitológiai hölgy, akinek 7 fia és 7 lánya volt. Kérkedve fejéhez vágta Létó istennőnek, hogy neki 14 gyereke van, az istennő 2 gyerekével szemben. Ezzel magára haragította, és büntetésül gyermekei meghaltak, maga Niobé pedig fájdalmában kővé válik.

A vers 4×4 soros dal, ugyanakkor hatalmas, kozmikus arányú. Formájában a dalok egyszerűségét mutatja, de mérhetetlen távolságokat átfogó vers, olyan hatalmas, hogy már nem is lehet tovább tágítani. Keresztrímes, jambikus lüktetésű.

Alliterációk: végtelenséggel versenyt, kacéran keringő. (A verselés történetében az alliteráció korábbi volt a rímnél: már a Halotti beszédben is látszik, hogy az alliteráció a legkorábbi.)

Mozgalmas igék: lobogó gyász (ez egy oxymoron is, a jelző és a jelzett szó között ellentét van), hódolok.

A Vajda-versek könnyedsége, dalolhatósága is Ady felé mutat. Ugyanakkor a könnyed dalszerűség mögött komoly gondolatok vannak. Ez azért fontos, mert a magyar líra elsősorban érzelmi líra, kevésbé gondolati és filozófiai.