A Harminc év után 1892-ben íródott, és ugyanúgy Ginához szól, mint a Húsz év múlva. Akkor keletkezett, amikor Vajda 30 év múltán újra találkozott Ginával (ezt életrajzi utalás nem bizonyítja, valószínűleg csak képzeletben találkozott vele, tehát mondjuk inkább úgy, hogy újra eszébe jutott Gina), akinek élettörténetére is utal.

Gina nagyon szép, kellemetes, darázsderekú, kívánatos teremtés volt, de hideg és nagyravágyó, és alaposan kihasználta a szépségét. A dúsgazdag, öreg Esterházy Mihály gróf szeretője lett, akinek kitartottja maradt, amíg a mágnás meg nem halt, és Vajdát utána sem méltatta kegyeire.

Vagyonából cirkuszt vett és műlovarnő lett, de nem volt sikere (Vajda a 4. strófa első soraiban utal Gina későbbi foglalkozására: azok a „vadak” a cirkuszi állatok, tigrisek, lovak voltak, mert Gina állatszelídítő lett – a „méltatlan vadak” tehát nem vad férfiakat jelent). Öregkorára Gina elszegényedett, meghízott, megcsúnyult.

Riedl Frigyes irodalomtörténész szerint Vajda 30 év után valóban találkozott Bécsben a lerobbant Ginával, de erre nincs bizonyíték. Valószínűbb, hogy nem találkoztak. Gina volt az egyetlen, akiért megdobbant a szíve élete során, de állítólag amikor látta, hogy Gina csúnya, kövér és öreg lett, szó nélkül ott hagyta. Ha volt találkozás, az is hatalmas csalódás lehetett neki. Akárcsak Az üstökös és Vajda legtöbb verse, a Harminc év után is jambikus lüktetésű. 8 soros strófákból (oktávákból) építkezik, 5 versszakos és keresztrímes. Az egész vers a költő csalódásának, fájdalmának ad hangot, amiért soha nem volt köztük beteljesült szerelem.

Az első és az utolsó versszakban van a legtöbb csoda, ezeket szokták a leggyakrabban emlegetni.

A 4. versszak utolsó négy sora teljesen összefoglalja a vers érzelemvilágát. Nem volt éden, írja, azaz nem volt szerelmi beteljesülés („Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, / Az el nem nyert éden fájdalma van”). Nem elnyertük és elvesztettük, de soha nem nyertük el az édent. Soha meg nem adatott az éden, soha el nem nyertük, pedig mi lehetett volna belőle?!

Ginához szóló képek, metaforák, hasonlatok:

„irgalmas végzet”

„e lélek (a költő lelke) a te Veszta-templomod” Mintha Vajda lelke, emlékezete őrizné Gina szépségét, varázsát, nőiségét (3. versszak).

„Én, a hideg bálvány vezeklő rabja” (4. versszak). Aki vezekel, az bűnbánatot tart, szándékosan terhet vesz magára. A „hideg bálvány” megközelíthetetlen, magasan levő, fölmelegíthetetlen, ilyen Gina lelke.

„Itt ülünk siralomházi lelkek” (metafora) 4. strófa. Itt ülünk mi, és már csak az elmúlásra, halálra várunk.

„Mi vagyok én neked, most már tudod” 3. strófa. Kibontott metafora. Mivel a halálban is tovább szeretlek, ima leszek számodra a világon túl is. Most fogod megtudni, mi voltam neked (ahogy azt Vajda elképzeli).

Utolsó strófa: „Így űl a hold ádáz vihar után”. Egy szenvedélyes vihar után vagyunk, a hold magasan, békésen, megnyugvásszerűen világít. Vajda szokásos képei a szimbolizmus és romantika korszaka közti átmeneti korszaknak a képei.

A Harminc év utánt élete alkonyán írta, amikor már nagyon magányos, morc, mord férfi volt, de egy fiatal generáció mégis az ő munkásságát tartotta példaképnek: Vajda az 1880-as években induló nemzedék, a későbbi Nyugatosok és különösen Ady Endre nagy szimbolista elődje volt.

Ő maga nem szimbolista költő, csupán megjelenik nála egy-két szimbólum (pl. az utolsó versszak is). Adyt tartjuk szimbolistának, pl. a magyar ugar Adynál a lehúzó, primitív, műveletlen, pusztában maradt lelkek szimbóluma. Vajda költészetében nincs olyan szimbólum, amely több versében is visszatérne, vagy egy korszakára jellemző volna (Adynál pl. visszatérő szimbólum a vér).