A Húsz év múlva A vaáli erdőben c. vers szomszédságában keletkezett 1876-ban. A hangulati lírába sorolható, amely gyakori Vajda költészetében.

A költő nagy szerelmére, Ginára emlékszik vissza húsz év múltán (ez nem az utolsó Gina-verse, ezután még 20-30 költemény születik Gináról. pl. a Harminc év után).

Ez az egyik legjobban szerkesztett magyar vers: a Montblanc képével kezdődik és zárul, ettől zárt szerkezetű, kerek egész lesz. Két szerkezeti egységből áll, mindkét egység 2 strófát foglal magába.

A Montblanc a költőt jelöli, ezt személyragokból és az E/1. személyből tudjuk. Legfontosabb tulajdonsága, hogy nem olvad fel. A sok földi hívságnak, a sok kacér csillagnak Vajda János nem olvad fel. Fenséges, magányos és megközelíthetetlen.

Persze, azért az túlzás, hogy milliárd csillag kacérkodja körül: a valóságban éppen hogy nem versengtek Vajda kegyeiért a nők.

Az alcím: Gina emlékkönyvébe. Innen tudjuk, hogy a szerelmének írta. Húsz év múlva még mindig fenségesnek, megolvaszthatatlannak, megkörnyékezhetetlennek tartja magát.

A vers második fele a „de” szóval indul, ami fordulatot jelez. Mintha lenne egy kis váltás itt, mintha mégis egy picit felolvadna, mert a hangvétel gyöngédebbé válik.

Dupla metafora található itt a 3. versszakban: a múlt ifjúságának tündér taván hattyúi képed fölmerül, írja (ez költőileg bonyolult kép, de az olvasónak egyszerű, könnyen érthető).

A Magánossághoz című Csokonai-versre hasonlít. Csokonai a születő romantika mestere volt, Vajda a halódó romantika mestere. Ez a romantikának elhaló ága, mert új stílusok jönnek.

Mégis a hattyú örök költői toposzként megmarad (a hattyú nem egy cserfes kis énekesmadár, hanem néma, tiszta és méltóságteljes), a „tündéri tó” kifejezés pedig a tünékeny, tünde tündéri tavat asszociálja.

Éjszakai sötét kép: a Montblanc van köztem és a túloldalon felkelő, alig melegítő, nem nagy fényű, de vörösen izzó felkelő nap között, amely körbeöleli a tömeg fölé emelkedő jeges csúcsot, s egy pillanatra mintha fölmelegítené.

Vajda saját énjére, szívének felolvaszthatatlanságára gondolva írja ezt a verset. A csillagok fénye meg nem hatja, el nem téríti, de amikor néha a magányban hattyúként visszaúsznak gyermekkori emlékei, ez a jeges csúcs kap egy kis fényt.

Jelentése: még mindig él a szívében Gina, még mindig megérinti őt. Igaz, az emlékek útján, de ő az igazi.