A Nádas tavon tulajdonképpen egy filozófiai költemény, amely a leíró tájlírából indul ki és erős hangulatisága is van.

Kétütemű hangsúlyos sorokból áll. Különleges hangulatát a kettős ritmus, a bokorrímek adják. A költő által használt szószerkezetek, látványelemek nyugalmat, békességet sugároznak. Így a beszélő a saját hangulata, lelkiállapota szerint tudja érzékelni az ember és a világ viszonyát, amelyben fontos motívum a lebegés, a sejtelem, a bizonytalanság.

Adott egy konkrét élmény, a csónakázás, és ebből a reális eseményből kiindulva jut el a lírai én az elvontság, az irrealitás felé. De közben a körülötte levő világot nézi, és a valós látvány szüli meg benne a gondolatokat.

Az első 3 strófa a bevezető, itt a lírai én, aki egyedül van kint a természetben, lényegében felméri a körülötte levő világot. A csónak leng vele a vízen, és ennek a ringatózó mozgásnak andalító hatása van („andalító hangulatban”).

A 4. versszaktól a vers tele van talányokkal. Itt már a lírai én belső világa kerül előtérbe, aki próbálja megfejteni az élet nagy kérdéseit, a lét lényegét keresi.

Talányosnak érzi a tükröződést, hogy fölötte és alatta is nap van („Nap alattam, nap fölöttem”). Nem tudja a mozgást érzékelni, nem tudja, ő halad-e előre vagy a körülötte levő világ megy hátra („Mi megyünk-e vagy a felhő…?”). Azt se tudja, él-e. A szív: átkelőhely (a 8. versszak a vers aranymetszése)

A 9. strófától a külső és a belső világ összefonódik, ugyanis a lírai én kizökken a töprengő, merengő hangulatából, de mégsem ébred fel teljesen, mert megragadja a figyelmét egy újabb csoda, a delelő nap képe. Egy pillanatra mintha megállna vele az idő, minden mozdulatlan lesz, szinte kimerevedik.

A lírai én élet és halál, múló pillanat és örökkévalóság kérdésein elmélkedik. A vers zárlata is egy újabb kérdés, így kissé bizonytalanná válik az eszmei mondanivaló. A lírai én maga se tudja, mit gondoljon. Tehát nem egy összegzést, egy végkövetkeztetést kapunk, nem egy konkrét filozófiai üzenetet, hanem csak egy sejtelmet.

Vajda azt a kérdést teszi fel, hol van az a pont, ahol a lét nemlétbe fordul. Nem biztos benne, hogy az egész lét az egy valós dolog, vagy csak álmodjuk.

Ez a századvégi filozófia Schopenhauer nevéhez fűződik, képlete: élet = álom. Nagyon jellemző a századvégre (pl. Krúdy Gyula regényeiben is jellemző a lét és nemlét összemosása). Úgy gondolták, az élet talán álom.