Vörösmarty olyan költő volt, akinek a karaktere, attitűdje a fájdalomra, drámaiságra, lemondásra, sötét színekre hajlik.

Költészetének legerőteljesebb vonulata bölcseleti, filozófiai, gondolkodó hajlamát mutatja meg: az egész emberiség sorsáról problémáiról, haladásáról gondolkodott, egyetemes problémák foglalkoztatták.

Elvétve találunk költészetében olyan verseket is, mint pl. a Késő vágy, amelynek nincsenek társadalmi vonatkozásai, hanem csak saját magáról szól, egyéni érzéseit mutatja be. Az Etelka-szerelem ég szívében, s bár már túl van ifjúságán, égő vágyain, reményein, csalódásain, mégis most szerelemről ír.

Az idő múlásával a reménynek is el kellett tűnnie, s bár az ész ellentmond a szerelemnek, az Etelka-szerelem fájdalma szólal meg a versben.

Késő vágy

Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugottan éldelém,
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot.
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kivántam újolag
Már eltünt koromat;
Kivántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.

Hiába, hasztalan!
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után.

1839-ben íródott a vers, a költő 39 éves volt ekkor. A beteljesületlen fiatalkori Etelka-szerelem fájdalma izzik fel újra benne. A titkolt érzelmek addigra elhalványodtak, a vers születésekor Vörösmarty már túl van fiatalságán, reményein, csalódásain, leszámolt illúzióival, mégis most szerelemről ír.

A vers műfaja elégia. Többször is megjelenik a „túl” névutó, méghozzá inverzió (felcserélt szósorrend) által a mondat elejére helyezve. A költő sok mindenen van már túl (fiatalságon, vágyakon, reményeken, érzelmeken). Ezzel azt fejezi ki, hogy az idő múlásával az élet szegényedik, a lélek kiüresedik, az értékek fokozatosan eltűnnek. Ezt a lelki kiégettséget érzékeltetik az olyan negatív kifejezések is, mint mostoha, keserv, hideg.

De a lírai én bölcs belenyugvással tudomásul veszi a veszteségeket, és élvezi az érzelmi viharoktól mentes, nyugodt öregkort (bár ő még csak középkorú, de öregkorra jellemző ez az állapot: „Nyugottan éldelém, / Mit sors s az ész adott, / Az őszi szép napot.”). A vers elején még nem érezni lázongást, elégedetlenséget

Igaz, a versforma némi nyugtalanságról vall: az áthajlások nagy száma és a versszakokra való tagolás hiánya zaklatottságot sugall.

 A „De” kötőszóval kezdődő második versmondatban bukik felszínre az addig visszafojtott szenvedély. A lírai én visszakívánja a fiatalságát, és azokat az ábrándokat, amiket a fiatal szív képes csak szőni.

Az Etelka-szerelem minden reménytelenségével együtt is szép élmény volt a számára. Amíg a szíve élt, azaz érzett vágyakat, szerelmet, addig boldogabb volt. Mert a mostani nagy nyugalom („az őszi nap szép nyugalma”) a lelki halottsággal egyenlő.

A vágyott érzelmek azonban nemcsak értéket jelentenek, hanem felkavaróak, kínzóak is. Ezt jelzik az oximoronok: „édes bánat”, „kínba fúlt gyönyör”. A szerelem megzavarja az ember lelki nyugalmát.

Az utolsó 8 sort a költő külön tagolta. Itt szólal meg a kétségbeesés, hogy minden remény hasztalan. Le kell mondania a szerelemről, mert már nem fiatal, és a józan ész tiltja, hogy szeressen. Ezt a magára erőszakolt nyugalmat azonban bármikor megzavarhatja az elfojtott, kitörni kész szenvedély.

Ezt az elnyomott szenvedélyt szabadítja majd fel később a Csajághy Laura iránt fellobbanó szerelem.