A vén cigány 1854 nyarán, július-augusztusban íródott. Ez az idős Vörösmarty utolsó befejezett költeménye, hattyúdala, amely hosszú hallgatás után született. Szélsőséges, iszonytatóan öngyötrő vers. A költő néha olyan képeket használ, amelyekből azt érezzük, hogy mintha nem lennének tudatosak, mintha a beszélő gondolatai, képzelete kicsúszna az ellenőrzése alól.

Merész képei vagy csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, vagy nincs is köztük logikai kapcsolat, összefüggés nélkül halmozza őket a költő. Ettől a vers, bár a 19. század közepén íródott, valósággal 20. századinak hat. A hiányzó logikai láncszemeket az olvasónak kell pótolnia, ha meg akarja érteni a művet.

A vén cigány zaklatott menetű, szenvedélyes, szélsőségek között hánykódó vers, műfaja rapszódia. Nagy érzelmi hullámzás jellemzi, izgatott kérdések, víziók, hallucinációk jelennek meg benne.

Eredetileg a rapszódia a görög vándorénekesek (rapszodoszok) által előadott dalokat jelentett, amelyek a homéroszi eposzokból származtak.

A rapszódia ellentétes érzelmeket jelenít meg, pl. lemondás és elszánt akarat, harag és békülékenység, félelem és remény váltakoznak a műben. Gyűlölet és szeretet, harag és alázat, mámor, szilaj szenvedély, tomboló vihar, veszély, elragadtatás képei jelennek meg a romantikus rapszódiában, tehát csupa szélsőséges érzelem.

Az olyan költeményeket nevezték rapszódiának, amelyek alkalmasak voltak az ilyen felfokozott lelki tartalmak kifejezésére. Szenvedélyes hangvétel, csapongó képzelet, látomásosság, töredezett gondolatok, kötetlen szerkezet jellemzi a romantikus rapszódiát.

A vers modalitását a felszólító, felkiáltó és kérdő mondatok túlsúlya jellemzi. A rapszódiák nyelvezetében ez kifejezetten jellemző: kérdések, felkiáltások, fokozások, szóismétlések, főnevek, melléknevek és igék kötőszó nélküli halmozása gyakori.

A vers refrénje egy bordal: keserű, tragikus hatású (ez azonban csak a kerete a versnek). Minden strófa utolsó 4 sorában visszatér.

A nyitó versszakban a bordalokra jellemző kocsmafilozófia szólal meg: „Mit ér a gond kenyéren és vízen?” Azaz ha már bánatunk van, legalább ne tengődjünk kenyéren és vízen; legyen valami értelme is, hogy búsulunk: igyunk bort hozzá.

A vén cigány típusa szerint az önmegszólító verstípusba tartozik. Az ilyen versekben van egy személy, akit a költő E/2. személyben megszólít, de igazából önmagához beszél. A megszólított, a lírai én Vörösmarty Mihály a vén cigány metaforájában.

A vers fő motívuma ugyanaz a vész, pusztító vihar, háború, mint az Előszóban. Egy apokaliptikus pusztítást ír le, de benne van az a remény is, hogy ez a vihar megtisztulást, megújulást is hoz.

A vész motívuma mögött az 1848-as szabadságharc elvesztésének történelmi élménye húzódik meg: a nemzeti katasztrófa témáját Vörösmarty egyetemessé, világméretűvé emeli.

A magyarság sorsát bibliai, mitológiai történetekkel állítja párhuzamba. Megidézi az Édenkertből kiűzött Ádámot, ő a fellázadt ember, aki vadul kesereg, káromkodik, és megidézi Káint is, aki meggyilkolta testvérét, Ábelt.

Ádám, Káin és „az első árvák sírbeszédei” is összekapcsolhatók a magyar szabadságharccal. Ádám a „lázadt ember”, és a szabadságharc is lázadás volt, ott is történt testvérharc, belviszály, és gyilkosság, amilyet Káin elkövetett, és ott is volt siratás. Ugyanolyan erkölcsi bukások történnek most is, mint Káiné, aki a történelem első testvérgyilkosságát követte el.

A képek sora tehát az engedetlenség, a dac, a gyilkosság és a gyász képzetét idézi. Felmerül a kérdés: vajon érdemes volt-e fellázadnia a magyarságnak, ha ennyi áldozat árán nem ért el mást, csak vereséget, gyászt és fájdalmat?

A magyar remények veszte mélyen megrázta a költőt, de úgy gondolta, a magyar vereség olyan nemzeti tragédia, amely nemcsak a magyar nép, hanem az egész emberiség ügye.

A lap aljára értél, kattints a 2. oldalra!