1846-ban elégedetlenségi megmozdulások voltak Európában. Galíciában a lengyel nemesség, mely a jobbágyok érdekeit is képviselte, felkelt a Habsburgok ellen. A felkelést egy hátba szúrás jellegű fondorlattal verte le a Habsburg udvar. A parasztokat a nemesség ellen fordította, így azok vasvillákkal és egyéb fegyverekkel lerohanták a nemeseket. Ezután Bécs a parasztlázadást is vérbe fojtotta

Tehát saját jobbágyaik fojtották vérbe a galíciai nemesek szabadságharcát, holott a szabadságharc a jobbágyok felszabadításáért is síkra szállt (a bécsi kormány gyűlöletkeltése, uszítása elvakította a jobbágyokat, akik nem látták át saját érdekeiket, és azok ellen fordultak, akik jót akartak nekik).

Ez az esemény nagy visszhangot kapott s felnyitotta a magyar nemesek szemét. Annál is inkább, mert Magyarországon is megvolt az esélye, hogy ilyesmi történjen. A nemzeti függetlenségért küzdő nemesség ugyanis egyre halogatta a jobbágykérdés megoldását.

Vörösmarty is felháborodott, és ez a fölháborodás szólal meg Az emberek c. versben, amely 1846-ban íródott. Tragikus hangulatú, elborzasztó hatású romantikus vers, amely egy fájdalmas, gyötrő kiáltásnak is beillik. Egész más hangnemben íródott, mint pl. a Gondolatok a könyvtárban (bár alapkérdése ugyanaz, csak itt a válasz pesszimistább).

A költő a galíciai parasztfelkelés eseményét egyetemes síkra emeli. Olyan általános érvényű üzenetet fogalmaz meg, amely túlmutat a konkrét eseményeken, és csak lazán kötődik az adott korhoz, az időhöz.

Nálunk is a társadalom ellentmondásai, a társadalmi osztályok közt feszülő kibékíthetetlen ellentét akadályozta a nemzeti kibontakozást és feszültséget okozott. A reformkor nagyjainak kétségbeesését vetítette a költő ki a teljes emberiség sorsára, történelmére. Tehát aktualitásból indul ki, de ez később csak ürügynek bizonyul arra, hogy kétségeit, bizonytalanságát megfogalmazza.

Vörösmarty felháborodott azon, hogy mi mindenre rá lehet venni az embert, milyen galádságokra. Nagy romantikus képekkel jeleníti meg a pusztítást, a gonoszságot és azt a kevés pozitívumot, ami van az emberben.

A cím a vers témáját jelöli meg, amely maga az ember. Az emberiséget társadalmi, politikai szempontból vizsgálja.

A szöveg tagolt, minden versszak teljes, lezárt egész, egyfajta dogma. Ugyanakkor az egyes versszakok összefüggnek egymással: mind láncszemek egy érvelésben, együtt kiadnak egy tételt. Ez a tétel emlékeztet minket Voltaire Candide-jának alapgondolatára, miszerint az emberiség története bűncselekmények sorozata…

A 7 hasonló felépítésű, jambikus sorokból álló versszakot számok szakítják el egymástól. A 7-es mitikus szám, amely a világ teljességét jelképezi (mivel Isten 7 nap alatt teremtette meg a világot).

A versszakok képei, témái ugyanakkor látszólag csak távoli kapcsolatban állnak egymással. Akárcsak Madáchnál Az ember tragédiájában, tézis és antitézis vív harcot, melyet nem követ szintézis (nincsen kiút).

A vers kompozíciója lefelé haladó: egyre mélyebbre zuhan a kilátástalanságba, a kiábrándulásba.

A lírai én az ember milyenségét, alaptulajdonságait próbálja értelmezni, mint Kölcsey Vanitatum vanitasa (csak más módon).

A lírai én a „világ” nevében beszél. Úgy viselkedik, mintha ő lenne a Föld maga („most a világ maga beszél”), vagy valaki, aki az egész Föld történetét látta, valaki, aki egy olyan tudás birtokosa, amely a világ egészét érinti, ezért közvetíteni tudja a Föld szavait.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a következő oldalra!