Ezután szembeállítja egymással a mediterrán bőséget és az északi, hűvös, pannon környezetet: „Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne, / Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.” Ez arra szolgál, hogy a túlzás (hiperbola) eszközével kiemelje a mandulafa merészségét, amely a téli hidegben, idő előtt virágot hozott.

Ez a merészség, ez az egyediség, ez a szépség megragadja a költő szívét: „S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben”, jelenti ki, úgy, mint amikor valami nagy tettről beszélünk. Az „íme” szó érzékelteti, hogy ez a merész virágbontás mekkora csodálatot kelt a költőben. A mandulafa virágzása úgy jelenik meg, mint egy világraszóló csoda.

Azonban a vers második feléből kiderül, hogy ez a kivételes érték veszélyben van: „Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!” A virágzás reménytelensége érezhetően részvétet kelt a költőben (érzelmi reakcióját jól kifejezi az is, hogy kijelentő mondat helyett felkiáltó mondatot használ). A virágzást a megfagyás („zúzmara”), az életet a halál képei ellenpontozzák.

Itt a hangnem is megváltozik: a felütés hangulata majdhogynem idilli, de ez az idillt sejtető hang a végére elégikussá válik. Emiatt a vers műfaja is, bár formailag epigramma, hangnemét tekintve inkább elégikus epigramma, mert a hangvétele olyan szomorkás, fátyolos, bágyadt, melankolikus.

A lírai én ezután megszólítja a mandulafácskát, amelyet Phyllisszel azonosít: „Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon”. Az, hogy nincs még fecske a tájon, szintén azt jelenti, hogy még korán van, a fecskék ugyanis költöző madarak és csak a téli fagyok után szoktak megérkezni.

Phyllis trák királylány volt, akit Démophoón athéni királyfi eljegyzett, de a vőlegénynek még az esküvő előtt el kellett utaznia, s mivel sokáig nem tért vissza, Phyllis úgy érezte, hiába várja. Reménytelen szerelmében búskomorságba esett és felakasztotta magát egy erdőben. Az istenek kegyesek voltak hozzá és mandulafává változtatták.

A korabeli értő olvasók érzékenyen reagáltak a mitológiai utalásokra: ezeken mérték le, hogy mennyire jó a vers. Phyllis története ráadásul olyan toposz volt, amelyet már Ovidius és Petrarca is használt. A reneszánsz olvasó megértette belőle, hogy az idill szomorú véget ér a versben.

Az utolsó sorban a költő gyengéd megértéssel és együttérzéssel kérdezi a mandulafától: „Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?”

Ez a gyengéd hang nyomatékosítja a költő személyes érintettségét: Janus saját magára, sikeres költői pályakezdését követő magányára, elszigeteltségére utal, azaz a vers allegorikusan értelmezhető.

Az olvasó felismeri a mandulafa sorsa és a költő sorsa között vont párhuzamot, anélkül, hogy a költőnek konkrétan élnie kellene a sorsmegfeleltetés eszközével. Nagyon szép, finom megoldás! Attól, hogy nem mondja ki nyíltan, még szebb, még fájdalmasabb a költemény.

Tehát amikor Janus megszólítja a mandulafát, saját magát szólítja meg (önmegszólítás).

A tél és a tavasz szembeállítása rosszat sejtet: a természet törvényei erősebbek az oktalan mandulafácskánál, amely, lám, idő előtt kivirágzott. Ugyanilyen oktalanság volt Janus részéről azt képzelni, hogy elhozhatja Magyarországra a humanista műveltséget, amikor itt még nincsen rá fogadókészség.

Mert nem volt. Igaz, Janus halála után Mátyás király meghonosította itthon a reneszánsz kultúrát, de az ő udvarában is főleg külföldiek művelték a humanista művészeteket, tudományokat. A magyarok nem voltak fogékonyak rá, kellett még száz év, hogy a fogadókészség itthon is kialakuljon (Balassi idején már volt „kereslet” a reneszánsz műveltségre és irodalmi művekre). Janus valóban túl korán „érkezett”.