A vers kérdéssel kezdődik: hol van a hon, amit Árpád elfoglalt? Ez a hon híres volt, s fiaiban hazaszeretetet ébresztett, akik ha távol voltak a hazától, szerelemmel, vágyakozással gondoltak rá, vágytak haza.

Az 1. strófa egy számon kérő, kérdező versszak, melyben vád is megfogalmazódik: „hol van a hon?” – ha keresni kell, akkor nem egyértelmű.

A 2. versszak válaszol a kérdésekre és vádakat fogalmaz meg. Itt a hon, de nem olyan, mint a régi. Kietlen pusztaság, üres, sivár. Nem olyan szent, hős haza, mint a régi volt, többé már nem győztes ország, s lakóiban, fiaiban nem gyújt hazaszeretet. Nincs, ami emelje a keblet, az érzéseket magasztossá tegye.

Jégkebel: hideg, rideg, fásult, kiégett, nincsenek benne emelkedett érzések.

Szembesíti a múltat a jelennel –> időszembesítő vers.

A páratlan versszakok kérdeznek, a hősi múltat, a példaképeket kérik számon – Zrínyi kéri számon a jelentől a múltat.

A páros versszakok felelnek, a jelen kietlenségét, a honszeretet elmúlását, kiégését, fásult ifjakat, nemzedéket, kedvtelenséget, győzelemnélküliséget, győzelmes csaták hiányát fogalmazzák meg.

A válaszokban a kérdések pozitív fogalmai negatív fogalmakra cserélődnek, pl. bérc – völgy, szent föld – pusztaság, vár – omladék, dicső nép – korcs faj. A Himnusz 7. versszakának részletes kibontása is lehetne akár a vers.

A múltat olyan tulajdonnevek idézik fel, amikről rögtön eszünkbe jut valami, pl. Árpád nevéről a honfoglalás, Szondi nevéről a hősiesség. A hazaszeretetet Kölcsey azzal érzékelteti, hogy a régi magyarok még Kalüpszó nimfa szerelméért cserébe se hagyták volna el a hazájukat.

A Vándor utolsó kérdése (hol a nép?) arra vonatkozik, él-e még egyáltalán a magyarság (a „nép” szó Kölcseynél az egész magyar társadalmat jelenti, nemcsak a nemességet).

Erre a válaszadó stílust vált és rászól a Vándorra: „Vándor, állj meg!” Rászól, hogy ne kérdezzen többet. Itt már ugyanolyan érzelmi hőfokon, indulatosan beszél, mint amilyen indulattal a kérdező tette fel kérdéseit (azonosul a Vándor lelkiállapotával). Ez a vers tetőpontja, gondolatilag azonban a mélypontja.

Elhangzik a végső ítélet a nemzethalálról: a régi dicső nép „Névben él csak, többé nincs jelen.” Vagyis a magyarságnak nincs jövője, sorsa a pusztulás. Ezt sugallja a megszólítás is („Vándor, állj meg!”), amit görög sírfeliratokon alkalmaztak.

Az utolsó strófa különösen nyomasztó, mivel azt mondja, a dicső nép halott, hiszen akik ma itt élnek, azok már csak nevükben magyarok: korcs faj lett a magyar (erkölcsi értelemben), az egymást követő nemzedékek egyre rosszabbak. A magyarság romlásának, elkorcsosulásának gondolata nemcsak Kölcseynél jelenik meg, hanem pl. Berzsenyi A magyarokhoz I. c. versében is.

Kölcsey semmi reményt nem lát a magyarság számára, teljesen borús és pesszimista a vers.