A 2. versszaktól időrendben haladva követi a nemzet történetét. A nagyobb, súlyosabb eseményeket említi meg (a honfoglalással kezdi, amikor őseink a „Kárpát szent bércére” érkeztek). A ritkább, régiesebb szavak nincsenek annyira elkoptatva, s ettől magasztosabbak. Kölcsey szándékosan használ régies szószerkezeteket, szósorrendet, mert így választékosabb a szöveg. Nem akarja, hogy köznapi legyen (egy himnusz nem is lehet köznapi). Olyan igeidőket is használ, amik mára kikoptak nyelvünkből (pl. a régmúlt igeidő: „felhozád” = felhoztad, „felvirágozának” = felvirágoztak).

Szent, ős, bérc: csupa pozitív szavak (a bérc például testes, emelkedett szó). Az egész hazát a Dunával és a Tiszával, két nagy folyónkkal fejezi ki. Ezt metonímiának nevezzük (metonímia: két fogalom jelentésbeli érintkezése, ami lehet rész-egész, ok-okozat, faj-nem viszony). A haza fogalmának megjelölésére, ami az egész, a részt (Duna és Tisza) használja. A Duna és Tisza említésekor mindenki az egész hazára gondol.

2-3. versszak: a múlt dicsőséges pillanatait idézi fel. Egy pozitív kicsengésű, értékkel teli állapotot mutat be. Minden fénylik, minden felmagasztosul. A 3. versszakban az „ért kalász”, érett kalász az életet jelképezi. A nektár pedig az istenek itala. (A gabona, a bor, a szőlő már régóta fontos motívumok a kereszténység miatt.) A gabona a kenyér, a bor Krisztus vére, mint jelkép. Ezek a test táplálásához szükséges, életadó dolgok. Ezután felsorolja a magyarság dicsőséges tetteit. „Plántálád”: plántáltad, vagyis ültetted.

A 4. versszaktól kezdve romantikus képek sora következik, a romantikára jellemző hangfestő, hangutánzó szavak. „Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben”: a költő néha egy-egy mondat vagy tagmondat végére helyezi az állítmányt, és összerímelteti. Ez is szokatlan, hogy az állítmány az utolsó szerkezetekben jelenjen meg.

Anaforákkal is találkozunk a szövegben (anafora: ugyanazzal a szóval, szószerkezettel kezdi a sort), pl. „Hányszor zengett ajkain… Hányszor támadt tenfiad…”

Paradoxonokat használ, ami az ellentét egy speciális esete, egymást kizáró szavak. Pl. „nem lelé honját a hazában.” A hon és a haza elvileg ugyanazt jelenti. (Hasonló az oxymoronhoz, csak ott jelzős szerkezetben van az ellentét, a paradoxonnál pedig főnevek között.)

Ellentétek: bércre hág – völgybe száll, vérözön lábainál – lángtenger felette. Minden irányból fenyegetettséget és veszélyt érzékeltet. Térben horizontálisan és vertikálisan is egy-egy szóval jelzi. „Bújt az üldözött, s felé kard nyúl barlangjában”: az ember a természetbe menekül, de az üldözöttnek is utána nyúlnak. A barlang a befelé húzódás jelképe.

A 7. versszakban ellentételezést látunk a múlt és a jelen között. Vár állott (ép, pozitív, teljes), most kőhalom (rom, nem véd már, stb). Ez időszembesítő szerkezet, mikor múltat és jelent állítunk szembe. A múltban épek voltunk, virágzóak, teljesek, minden értékkel teli volt, most viszont minden pusztulásnak indult.

És hiába volt a sok áldozat (vér, siralom, halálhörgés), nem lett belőle szabadság. Csak a rabság van, mert ránk telepedett egy idegen hatalom. A versben egy-egy metaforának nagy jelentésudvara van.

Az utolsó versszakban már nem áldást, csak szánalmat kér. „Vészek” = veszélyek. „Tengerén kínjának” = tengernyi kínjának. Egyfajta keretet ad a versnek a visszatérő szakasz (az első és az utolsó versszak megegyező sorai).