A vers másik fontos motívuma a cigány, amely a címben is megjelenik. A cím a leggyakoribb értelmezés szerint az idős költőre utal, azaz a vén cigány maga Vörösmarty.

A cigánytól azt várják el, hogy hegedűjátékával mulattassa az embereket, erre vezethető vissza a vers alapkérdése: mi a művészet (zene, költészet) szerepe egy olyan korban, amely elvárja a művészektől, hogy vigaszt nyújtsanak egy reménytelen, vigasztalan helyzetben?

Vörösmarty úgy érezte, egy ilyen korban lehetetlen és hiteltelen is volna vigaszt adni, nem lehetséges a váteszköltői hagyományt folytatni. Azt várják, hogy egy szebb, jobb világot énekeljen meg, miközben ő csak szenvedésről, pusztulásról, bűnökről és hősies, de elbukott küzdelmekről tud beszélni.

A romantika művészetfelfogása szerint a művészetnek társadalomformáló ereje van: ez a felfogás a költő szemében hitelét veszti. Ugyanakkor belső kényszert is érez az alkotásra és a közönség is elvárja tőle. Az önmagát zenélésre hajszoló cigány alakjában ezt az ellentmondást akarta kifejezni.

A vén cigány tehát egy meghasonlott karakterű vers, és a meghasonlást a nemzet katasztrófája okozza. A költő saját addigi életével, hitével fordul szembe: amit addig fontosnak tartott, amit hivatásának tekintett és amiért élt, most hitelét veszti.

Két párhuzamos szólam fedezhető fel: az egyik a refrén, a másik a refrént megelőző 6 sor, ami a látomásos rész. A refrén arra szólítja fel a vén cigányt, hogy ne törődjön a gondokkal, ne gondolkodjon rajtuk.

A látomásos részekből azonban kiviláglik, hogy a lírai én erre képtelen. Rögeszmésen arról gondolkodik, amiről tudja, hogy nem kéne, és még fel is szólítja magát, hogy ne gondolkodjon rajta, mégis ezt teszi végig a versben.

Miből érezzük, hogy a refrén feledtetni akarja a bánatot? Ez a bizonyos „Húzd rá cigány” felszólítás utal rá, mivel a vigasztalhatatlan emberek lelkiállapotát idézi fel, akiknek bánatát csupán a bor és a zene tudja oldani, elfeledtetni, az is csak ideiglenesen. Itt a bor egyáltalán nem könnyít a beszélő lelkén, sőt, keserűsége egyre fokozódik, egyre vadabb, egyre szélsőségesebb kijelentéseket tesz.

Aztán a vers alapvetően pesszimista hangvétele a 6. strófában – a megtisztulás gondolatával – megtörik, majd a 7. versszakban egészen bizakodóvá válik. A költő azt sejteti, hogy egy szebb jövő vár az emberiségre a „vész”, azaz a tisztító történelmi vihar után, s a vén cigány (azaz ő maga) ennek az új, szebb világnak a prófétája lesz. A költemény hangvétele itt rapszodikusból ódaivá tisztul, a végére érve pedig himnikussá csendesül.

Érdekes, hogy az új, jobb világ eljövetelét nem egy új nemzedék megjelenéséhez köti Vörösmarty. Talán azért nem, mert saját generációjának kudarcát látva kiábrándult ebből a gondolatból. Ehelyett a jobb jövő érkezését valamilyen közömbös, meghatározatlan erő eltűnéséhez köti: „Majd ha elfárad a vész haragja”.

A költő tehát arra szólítja fel magát a zárlatban, hogy ne írjon verseket addig, amíg az új, jobb világ el nem jön, mert csak akkor lesz majd érdemes alkotni, amikor örömről énekelhet, amikor a művészetnek már nem lesz feladata megváltani a világot, hanem önmagáért való esztétikai foglalatosság lesz. Itt ütközik ki a vers ars poetica jellege, itt már a művészet szerepéről, feladatáról mond véleményt a költő.

A vén cigány formailag 7 db tízsoros versszakból áll. A strófák végén visszatérő négysoros refrén található. Verselése szimultán: többnyire trochaikus lejtésű, másutt ütemhangsúlyos háromütemű tízes.  Rímképlet: a b c b d d e e f f.

A vers sokféleképpen értelmezhető, saját korában kevesen értették meg. Még olyanok is voltak, köztük Gyulai Pál is, akik azt gondolták, ez egy „meggyengült elmével írt nem egészen világos alkotás” (értsd: egy zakkant költő zavaros verse). Gyulaiék rossz előfeltevésekből indultak ki, ezért nem találták meg a versben azt, amit kerestek – nem találták a hazafias reménykedést a krími háború okán.

Tény, hogy A vén cigány nehéz vers. Nehéz például értelmezni azt, hogy a vonóból bot lesz: mit jelent ez? A zene végét, a művészet pusztulását, a vén cigány halálát? Vagy azt, hogy újabb háború lesz, hiszen a bot egy ütésre alkalmas eszköz? Vagy esetleg értsük sétabotként, amely támaszt ad egy menni alig képes öregembernek?

És mit jelképez vajon a kozmikus dörömbölés, az elfojtott sóhajtás, a zokogó malom? Vörösmartynak szinte lefordíthatatlan, a 20. század szimbólumaira emlékeztető képei vannak, amelyek sokkal érzékletesebbek az allegóriánál, de racionálisan nem megfejthető jelképek.

Amit mindenki felfogott a versből, az a „Lesz még egyszer ünnep a világon” optimista üzenet volt. Egy olyan indokolatlan, megalapozatlan hit egy jobb világban, egy olyan reménytelen remény, amelynek folytán a vers sokáig élő maradt a köztudatban.