Az 5. versszak tehát a vers csúcspontja, ebben van a legfontosabb gondolat, ezért a vers szerkezetének tengelyében áll. Ez a strófa szól leginkább a közösséghez, és ezt szokták legtöbbet idézni.

Az előtte és utána levő 3-3 strófa pedig a végvári életforma életképszerű mozzanatait villantja fel. (Az életkép a mindennapi élet valamely tipikus alakját, helyzetét vagy eseményét örökíti meg, egyénítés helyett a közös sajátosságok kiemelésével).

A 6-8. versszakban tovább peregnek előttünk a katonaélet képei, de ezek többnyire térben távoli jeleneteket idéznek, és komorabb, gyászosabb hangulatúak. Ennek oka, hogy ebben a 3 strófában számol be a költő a végvári élet nehézségeiről, veszélyeiről (sebesülés, ölés és megöletés).

Először is a végvári vitézeknek a magasztos cél érdekében le kell mondaniuk az élet egyéb szépségeiről, mindent maguk mögött kell hagyniuk (palotát, iskolát, mulatozást, stb.). Le kell mondaniuk a békés, nyugodalmas életről.

Hasonló képek villannak fel, mint a 2-4. versszakban, a színhely, a szereplők és az események is hasonlók, de ezek a motívumok már nem a vitézi élet nyalka hetykeségét, férfias voltát hangsúlyozzák. Megjelenik tehát a katonaélet árnyoldala.

A vitézi élet hátrányai: kemény harcok, éhség, szomjúság, hőség, véresen, sebesülten haldoklás, stb.

Különösen szembetűnő az a hangulati és tartalmi ellentét, amely a 4. és a 8. versszak utolsó soraiban található. A 4. strófában a „nyugszik reggel, hol virradt”, a „lankadt s fáradt” kifejezések még csak a csata utáni pihenést jelentik, amelynek során a vitéz erőt gyűjt a következő harchoz. A 8. strófában azonban már az örök pihenést, a hősi halált fejezik ki a „halva sokan feküsznek” és a „koporsója vitézül holt testeknek” sorok.

Ez utóbbi sor – „Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója / vitézül holt testeknek” – a metonímia egy fajtájával, a szinekdochéval fejezi ki, milyen sors vár a harcban elesettek földi maradványaira. A szinekdoché jelentésátvitelen alapuló szókép, melynek alapja lehet rész és egész, vagy nem és fajta felcserélése. Balassinál ez utóbbi jelenik meg: a farkas és a holló helyett azt írja, vad és madár, de farkasra és hollóra gondol. A fajta (farkas, holló) helyet nemet (vadállat, madár) ír.

Tehát végeredményben a vitézi életnek szépsége és nehézsége is van. Csillogás és hírnév jut osztályrészül a török ellen harcoló katonáknak, de ez az életforma előbb-utóbb szükségszerűen a hősi halálhoz vezet. Épp ez az önfeláldozás teszi példamutatóvá a végvári katonák sorsát: az életüket is kockára teszik („homlokán vér csordul”), s ha kell, feláldozzák magukat a haza védelmében.

Mint láthatjuk, Balassi egyik fő költői eszköze az Egy katonaénekben az ellentét. A végvári életmód szépségével (jó illatú mező, hajnal csodálatossága) és a vitézséggel a csatában szerezhető sebesüléseket állítja szembe. Ennek azonban a meggyőzés a célja: arról akar meggyőzni minket, hogy a vitézi élet minden fonákságával és nehézségével együtt is szép.

A 9. versszak a harmadik pillér és a vers záró strófája, mely elragadtatással zengi az ifjú vitézek világra szóló hírnevét és örök dicsőségét. Ezzel a nagy erejű érzelmi kitöréssel ad választ Balassi a két, hangulatilag eltérő képsorozatra.

Az utolsó sorban a hazájától búcsúzó költő fájdalma szólal meg: rezignáltan egy őszi hasonlattal kíván áldást és hadi szerencsét a végek katonáinak. A versnek erős érzelmi töltete van, amit indulatszavak, halmozások, hasonlatok és felkiáltó mondatok jeleznek.

A vers tehát logikus, céltudatos érveléssel megválaszolja a nyitáskor feltett kérdést, és áldásmondással zárul. A 3-3 versszaknyi életképi mozzanatok epikusan is felfoghatók, és időrendbe állítva akár egy kis történetként is olvashatók: hír az ellenség érkezéséről, portya, éjjeli pihenés és őrködés, csata, csatatér halottakkal.