Az első 3 versszak lefesti a Nagyvárad környéki téli tájat, amelyet elhagyni készül a költő. Két folyót említ meg: a Köröst, amelyet el kell hagynia, és a Dunát, amelyhez siet.

Itt kell megemlítenünk, hogy az irodalmi hagyomány szerint a Búcsú Váradtól az első tájleíró vers a magyar költészetben. Janus Pannonius nyelvi eszközökkel mutatja be a térbeli elemeket és viszonyokat.

Érdekes a látószög kérdése, mivel attól függ, hogy a lírai én már úton van vagy még az indulás előtti a vers beszédhelyzete. Ha abból indulunk ki, hogy a vers végén szerencsés utazásért könyörög, akkor valószínűleg még indulás előtt van, bár ez a versből nem derül ki világosan.

A következő 4 strófában Nagyváradnak azokról az értékeiről emlékszik meg, amelyek itt marasztalnák, és mivel nehéz itt hagyni őket, szomorúvá teszik a búcsúzást. Kedves emlékektől kell elszakadnia a költőnek.

Az 1. versszakban az utazást megnehezítő mély hó, ködös fagy a lírai én szorongását, félelmét fejezi ki (mély hó, szürke suly, ködös fagy). Kellemetlen dolog télen utazni, de muszáj, mert a Dunához (nyilván Budára, a királyi udvarba) hívták, s ez a meghívás parancs, engedelmeskednie kell a parancsnak.

A táj nemcsak valóságos látvány, hanem lelki táj is, belső táj, amely a költő lelkiállapotát érzékelteti.

A 2-3. versszakban feloldódik a szorongó hangulat. A kemény fagy már nem akadályozza az utazást, hanem még segíti is: nyáron ez a hely ingoványos, lápos, járhatatlan; a befagyott vízen könnyebben, gyorsabban át lehet kelni, hiszen a szánt átrepítik a folyón a lovak, míg csónakkal menve evezni is kell, és az hosszadalmas volna.

Számos ellentétes motívum érzékelteti a feszültség oldódását: folyó-jég, csónak-szán, nyár-tél. A félelem elszáll, helyette vidám, derűs, reménykedő lesz a vers hangvétele. A refrén pedig tovább fokozza ezt az érzelmi tartalmat. A lovak olyan gyorsan vágtatnak, hogy a lírai én úgy érzi, valósággal repül a célja felé.

Az utolsó 3 versszakban jelennek meg azok az emlékek, amelyek visszahúzzák a költő szívét Nagyváradra, s megnehezítik az elválást. A 4. versszaktól kezdi el felsorolni azt, hogy mi mindent hagy itt. Pl.:

• a 4. strófában megidézett gyógyforrások: „Hőforrás-vizeink, az Isten áldjon, / Itt nem ront levegőt a kénlehelet”. A tiszta levegő, tiszta víz értékként való felsorolásának az is oka lehet, hogy Janus Pannonius tüdőbeteg volt, s talán jót tettek neki ezek a tiszta vizű forrásvizek, amelyek nem kénesek.

Ezután jönnek a püspöki város nevezetességei:

• az 5. strófában magasztalt könyvtár (Vitéz János nagyváradi humanista könyvtáráról van szó, amely gazdag könyvgyűjteménnyel rendelkezett): „Könyvtár, ég veled, itt a búcsúóra, / Híres könyvei drága régieknek.” Tehát kedvenc könyveitől, a régiek műveitől búcsúzik.
• a 6. versszakban említett arany királyszobrok: „Isten áldjon, aranyba vont királyok” (Szent István, Imre herceg és Szent László arannyal befestett reneszánsz bronzszobra, amelyet a Kolozsvári testvérek készítettek és a nagyváradi székesegyház előtt állt).
• az utolsó versszakban Nagyvárad patrónusa, a „rőt fegyvert viselő lovas király”, Szent László, akit a lovagkirályként ismerünk: „S rőt fegyvert viselő lovas királyunk, / Hős, ki bárdot emelsz a jobb kezedben”.

Ezekben a strófákban az utazásra biztató refrén ellentétben áll a strófák tartalmával, amelyek felidézik a nagyváradi élményeket, s a lírai énben nosztalgiát ébresztenek, megnehezítve a várostól való elszakadást. A humanista ember értékrendje is megjelenik bennük: mit tart fontosnak, mitől fáj elválnia.

A lap aljára értél, kattints a következő oldalra!