Strófánkénti értelmezés:

Az 1. versszakban a beszélő felhívja a figyelmet a Salamon király által tanított bölcsességre: „Minden épül hitványságon...”, „Mind csak hiábavaló.” A költő nem a maga nevében szólal meg (kivéve az első 4 sor kesernyés, ironikus felszólítását): Salamon király szerepét veszi magára. E mögül a pajzs vagy álarc mögül méri fel az élet, a természet, a történelem, a kultúra területeit.

Az 1. strófa összefoglal, s előrevetíti a tanulságot, melyet majd a záró 2 versszak megismétel, s levonja a kiábrándító végkövetkeztetést, megfogalmazza a megfelelő emberi magatartást (egykedvűség, nyugalom, közöny, megvetés a világ dolgai iránt).

A 2. versszakban az egész földet egy kis hangyafészeknek nevezi: a hangyafészek jelentéktelen, kicsike, lábbal eltaposható dolog. Az ember számára a hangyafészek egy kis léptékű semmi.

Még a természeti katasztrófáknak, viharoknak sincs jelentőségük: az is „csak méhdongás s bolygó fény”. Egy más dimenzióban gondolkodva mind tűnő, semminek látszó jelenések azok, amiket mi villámnak, dörgő vésznek látunk.

A 3. strófa az emberi történelem legnagyobb hódítóit hozza fel példaként (Mátyás, Nagy Sándor, Napóleon), akiknek hódításai hamar elvesztek, győzelmeik valójában értelmetlenek és céltalanok voltak. Kölcsey ellentétek sorával érzékelteti jelentéktelenségüket: mind csak annyit ért, mint egy nyúlvadászat, vagy egy kakasviadal. Ezzel lefokozza, kisszerűvé is teszi a dicsőségesnek tartott haditetteket.

A 4. strófa azt állítja, hogy a virtus (erény) és a lélek nemes érzelmei (a fennkölt érzelmek, pl. hűség, lojalitás, emberi nagyság iránti tisztelet, stb.) csupán élettani jelenségek. Minden emberi szenvedély, minden nemes ügyért való fellángolás csak pillanatnyi elmezavar, lázas állapot, vértolulás következménye.

Az 5. versszakban a beszélő elvet mindenféle tudományt, s a gondolkodás (filozófia, bölcselet, természettudomány) hőseit leminősíti.

A tudományokról azt mondja, „kártyavár és légállítvány”, nem egyéb, mint rendbe fűzött tudatlanság. A kártyavárnak elég csak egy fuvallat és összedől, a légállítvány pedig nem is létezik.

Valójában nem tudunk semmit, csak okoskodunk, mondja Kölcsey. A tudomány „bölcselkedő oktalanság” (ez egyébként oxymoron, két egymást kizáró ellentét jelenik meg a szószerkezetben). Nem bölcs, hanem csak bölcselkedő, okoskodó.

A 6. versszak a művészetek (költészet, szobrászat) által létrehozott szépségeket tagadja.

Ezután elvont fogalmak kerülnek sorra, a beszélő megsemmisítő ítéletet mond minden általános emberi értékről: élet, szenvedély, hit, remény, boldogság, balsors, világ, halál, hírnév, halhatatlanság. Mindent leszól, lefokoz.

A 7. versszakban azt mondja el, hogy egész életünk egy körforgás: „kezdet és vég egymást éri”. Az élet tehát értelmetlen, cél és eredmény nélküli körforgás.

Mindenfajta szenvedélyről is úgy tartja, csak „lepkeszárny fergetege”: a lepkeszárny törékeny, a fergeteg pedig nagy, súlyos mozgást mutat. Szenvedélyünket mi nagynak érezzük, de valójában csak lepkeszárny, törékeny és múlékony, semmi jelentősége nincs.

Hiábavalóságot fejez ki pl. a 8. versszakban a „holdvilág csak boldogságunk” kép is. A holdvilág a hiábavalóság szinonimája, mert rövid ideig világít, haloványabb, mint a Nap. A fénye látszat csak. Tehát amikor boldognak hisszük magunkat, az is pillanatnyi állapot, röpke érzékcsalódás (amikor nem vagyunk tudatában a kiábrándító valóságnak).

„Füst a balsors, mely elszáll”: a füst mást is jelenthet, lehetne jelzés is (más szövegekben), de itt a mulandóság szimbóluma, mivel légnemű, illékony, eltűnik, rövid ideig tart. Kölcsey arra utal vele, hogy a balsors, balszerencse sem olyan végzetes dolog, csak az ember nagyítja fel, és az is elmúlik egyszer. Az ember túldimenzionálja, túlfokozza, túlbeszéli.

Még a halál is csak egy fuvallat: minden embert egyformán elvisz, aztán újak születnek. Senki sem lehet igazán halhatatlan: az élet hamar elszáll, és semmi nem marad utánunk, még emlékezni se fognak ránk, mert a hírnév is csak olyan, mint az illat: megfoghatatlan, tűnő, mulandó dolog.

Nagyobb dimenzióból nézve még a történelem se több, mint egy sóhajtás: „egy ezred egy buborék”, még az évezredek is tünékenyek, mulandóak. A buborék egy pillanat alatt szétpukkan, ezer év is csak egy ilyen pillanat. Mert hol van ma már Nagy Sándor, Attila vagy Napóleon dicsősége?

Meglehetősen lesújtó véleményt mond tehát Kölcsey még a nagy teljesítményekről is, ezért aztán nagyon lehangoló a vers.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a következő oldalra!