Mit tanácsol hát a költő? „Ne gondolj a világgal”, azaz ne foglalkozz vele, ne keresd a boldogságot, ne örülj semminek, de ne is bánkódj semmi miatt, mert úgyis minden elmúlik, úgyis minden tünékeny és hiábavaló.

„Légy, mint szikla, rendületlen, tompa, nyugodt, érezetlen”. Az élet dolgai hatással vannak ránk, de érzelmeinket ne mutassuk ki: maradjunk szenvtelenek. „Bölcs az, mindent ki megvet”, írja inverzióval (fordított szósorrenddel), ami egy retorikai fogás.

Egyszóval a sztoikus magatartáseszményt, a bölcs nyugalmat állítja elénk példaként, szerinte a rendíthetetlen, érzéketlen, szenvtelen attitűd az egyetlen ésszerű magatartás a világ hitványságával szemben. A „tompa, nyúgodt, érezetlen” lelkiállapot, a lelki nyugalom, a belső csend akkor teremthető meg, ha az embernek sikerül felülemelkednie mindenen és mindent fölényes megvetéssel szemlélnie.

Az érzelemmentes, indulatmentes, szemlélődő életre tanít Kölcsey. Nézz magad körül, lásd meg a dolgokat, de ne remélj, ne aggódj, ne örülj semminek, ezt hívják sztoikus filozófiának. Az ember akkor jut el erre a gondolatra, amikor valami nagy csalódás éri. Kölcsey esetében talán az történt, hogy rádöbbent arra, hogy az ideálok világa nem pótolja a való életet.

A történeti és létértékek bírálata után így hull le a salamoni álarc. Kölcsey olyasmit tanácsol, amire ő maga is képtelen volt. Mert ha képes lett volna, akkor nem érezte volna szükségét a vers megírásának (az ilyen verset a keserűség szüli).