Ezt érezzük is abból az időtlenségből, az ünnepélyes hangulatból, ami jellemzi a verset. Látomásszerűen tárul fel a világ történelme előttünk, miközben a természet mozdulatlanná dermed.

A vers címzettjei a T/2. személyben megszólított emberek. A vers szózatként is értelmezhető, mivel beszélője irracionális, Földön túli tudást oszt meg a megszólítottakkal, azaz az emberekkel („hallátok a mesét”). Ezt a beszédhelyzetet többször is megerősíti a költő.

De miért szólítja meg az embereket? A célja nem az, hogy felnyissa a szemüket, mivel a vers refrénje szerint erre nincs remény. Inkább szembesíteni akarja őket saját magukkal, természetükkel, jellemükkel, amit büntetésképpen tesz. A kinyilatkoztatás erejével beszél, és a refrén is prófétai hangvételű.

A lírai én szerint az emberiség története kudarcok, embertelenség, antihumánus bűnök sorozata, mivel maga az ember gonosz lény, „őrült sár”, „sárkányfog-vetemény”. A múltból indul ki és egészen a jelenig jut el, majd levonja a végkövetkeztetést, miszerint mindennek a pusztulás a vége.

Kimondja, hogy az egész világ értelmetlen, mivel az emberi természet gonosz, és akár háború van, akár béke, az ember minden tette pusztuláshoz vezet.

Akárki is uralkodott, birtokolta a hatalmat a történelem során, az eredmény mindig ugyanaz volt: a jó elbukott, a gonosz győzött, az ember pedig elpusztult vagy szenvedett.

Az ember tehát egyszerre gyilkos és áldozat, mivel egymásnak okozzák az emberek a szenvedést (mindenki szenved valaki miatt, és szenvedést okoz valaki másnak). Így a szenvedés megállítása reménytelen, soha nem lesz vége.

A költő nem külön nemzet fiairól beszél, hanem általánosságban az emberekről. Visszagondol arra, hogy minden korban a reménytelenség uralkodott.

A felütés kissé patetikus. A költő csendet parancsol, és az elemek emberfeletti, mégis emberi erejére hivatkozik (zápor és szél metaforája), így ragadja meg a figyelmünket különleges, szuggesztív erővel. Igazi kozmikus megszólalást jelez előre.

Az embernek vannak céljai, erényei, hite, de ezek nem tudják kirángatni ebből a reménytelenségből. Az emberiségnek vannak fölemelő idői, előrevivő idői, de újra és újra felüti a fejét a gonoszság, az irigység. Ezért a könnyzápor, a sóhaj.

Az atyák vétkeztek, emiatt hulltak el fiaik. Itt az atyák vétke az Ószövetségben leírt eredendő bűnt jelenti (tehát az emberiség ősi meséjét meséli a költő).

Bukott a jó, győzött a rossz, pusztított a vas. A pusztító erőkről, merényletről, a letaposásról szól a vers nagy része. Az emberen eluralkodik a  fekete erő, a rossz, a galádság, s nincs remény a refrén szerint (a refrén az ismétlés sajátos változata, és az egyik legősibb formateremtő elv a költészetben.)

A negatívumok, lefelé húzó, fájdalmat okozó igék vannak nagy számban (bukott, pusztított, kérkedett, nyomaszt, hullottanak, vesztenek stb.). A költő mélyen átéli a tragédiát, és a kétségbeesésnek nincs feloldása.

Néhány jó dolgot, pozitívumot is megemlít a versben, pl. az 1. versszakban elhangzik: szellem, bűn, erény. De hiába a jó s a rossz, semmi nem viszi előre az emberiséget, mert alapvetően a gonoszság uralkodik az emberekben. Megjelenik két olyan szó, a szellem és az erény, amelyek pozitívumot hordoznak, de hiába, mert az emberek alapvetően gonoszak.

Az is pozitívum, hogy a megmaradt nép törvényt kér, s jöttek a dicsők, és hosszú béke van – a történelemből csak nagy korszakokat tekint át. Háborúk és béke váltja egymást. Törvényeket hoztak, majd eltiporták azokat.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a következő oldalra!