Csupa képes beszéd pl. a 3. versszak: mi dús a föld, s emberkezek még dúsabbá teszik. Szellem s erény, a  két pozitívum, s köztük a bűn, amely háttérbe szorítja a jókat. S hiába a jó is meg a bűn is, semmi nem viszi előre a világot.

Vannak pozitívumok tehát, de alapvetően a gonoszság uralkodik az emberekben. Az 5. versszak lefesti a hiányokat, pl. a szabadság hiányát, ez olyan teher rajtunk, amit nem önként vállaltunk, és ami nyomaszt.

A 7. versszakban hangzik el: „Az ember fáj a földnek”, ez tipikus Vörösmarty-kép. Előtte ilyet senki le nem írt. Az ember tesz minden rosszat a földnek és magának. Óriási kép, mindig, mindenkor.

Maga a refrén is negatívum (reménytelenség). 1. vszk: sóhajtás, nagy terű képek, 2. vszk: szél (nem egy kis szellő, hanem nagy szél) tombolt.

A Gondolatok a könyvtárban című versben az emberek testvérekként jelennek meg, itt viszont testvériség és szeretet helyett a „testvérgyűlölési átok” jelenik meg, szörnyű látomásként kísért a vers végén.

A józan ésszel nem az áldozni tudó szív egyesül, hanem a rosszakarat. Azt látjuk tehát, hogy Vörösmarty elvesztette hitét a felvilágosodás liberális eszméiben, sőt, az utópista szocializmus tanításai is hitelüket vesztették.

A fejlődés végeredménye nem „emberségre javulás” lesz, hanem gyűlölködés, és annak következtében valamiféle apokaliptikus pusztulás.

Megszólal a versben az ínség, a nyomor miatti panasz is, és a lengyel példa elrettentő tanulsága, a forradalomtól való rettegés is.

Vörösmarty felismeri, hogy ez a helyzet megváltoztathatatlan, hogy „minden hiábavaló”. Az utolsó versszakban már kétszer hangzik el a refrén: „Nincsen remény! nincsen remény!”

Nagyívű, felkavaró versről van szó, amely irodalmunk egyik legelkeseredettebb alkotása. A költő esélyt sem lát arra, hogy valaha lesz olyan jövő, amelyben nem lesz ínség, szolgaság, dögvész, és ahol nem pusztulnak el emberek nap mint nap őrült szenvedések közepette.