A sok tudás, ami a könyvtárban fel van halmozva, nem menti meg az emberiséget a fájdalomtól, a gyötrelemtől, figyelmeztet Vörösmarty. Csak nagyon keveseknek van jó sora, és a népek milliói nyomorognak, kétségbeesés közepette élnek.

Ezen a földön mindenki boldogtalan. Sok millió ember azért boldogtalan, mert nyomorognia kell, az a néhány ezer pedig, aki nem nyomorog, azért, mert fél a nyomorban élő többség lázadásától, a forradalomtól.

Ha „istenésszel” és „angyalérzelemmel” rendelkeznének a jólétben élő kevesek, akkor lemondanának kivételes helyzetükről, belátnák, hogy embertelen dolog kizsákmányolni a milliókat. A felháborodott költő a könyvektől, a tudománytól kéri számon a haladást, a milliók boldogságát: „De hát hol a könyv, mely célhoz vezet?”

A 2. kérdés: De akkor mit csináljunk, égessük el a könyveket? „De hát ledöntsük, a mit ezredek / Ész napvilága mellett dolgozának?”

Mindezt egy költő kérdezi, akinek az a hivatása, a foglalkozása, hogy könyveket ír! El lehet képzelni, milyen fájdalom juttathatta eddig a gondolatig! Milyen szörnyű kétségbeesés lehetett, amely miatt felteszi a kérdést: ha a könyvek nem érték el céljukat, ha a bölcsek és a költők művei hiábavalóak, akkor égessük el máglyán mindet, jókat és rosszakat is?

A válasz ismét nem. A nép boldogságáért küzdő írókat nem szabad a hitványakkal együtt máglyára vetni.

Ezután fordulat következik: Vörösmarty nem nyugszik bele a pesszimista végkövetkeztetésbe. Próbál felülkerekedni kétségein, és megcáfolja korábbi érveit.

Néven nem nevezve utal az Egyesült Államokra, ahol akkor már (a történelemben először) törvénybe iktatták az emberi jogokat. Azonban ott is csak a fehérekre vonatkoznak a jogok, a feketéket szíjjal ostorozzák. A technikai haladás, a kapitalizmus sem a milliók boldogságát segítette elő, hanem csak a nyomort mélyítette el.

A rabszolgaság miatti keserűség azonban nem korlátozza Vörösmarty hinni akarását, bizakodását, amit „mégis-remény”-nek nevez a szakirodalom.

A lírai én bizakodni próbál, hogy egy „újabb szellem kezd felküzdeni… a lelkeken” és uralkodni fog az „igazság, szeretet”.

A kor utópista szocialistái úgy gondolták, hogy a műveltség egy magas szintjén az osztályharc megszűnik, mert az emberek maguktól belátják az értelmetlenségét, és az igazság, a szeretet fog uralkodni, kialakul az igazságos emberi világ. A műveltség hordozója a könyv, ezért elmélkedik Vörösmarty arról, hogy jobbá teszik-e a könyvek az emberek sorsát, megy-e általuk a világ előre.

Viszik-e hát előre a könyvek a világot? – A válasz: igen, mert a könyvek révén az ideák elterjednek, a könyvek irányt mutatnak, mint a fény, a napvilág. A könyvekben megörökített gondolatok irányítják az embert („Egy új irány tör át a lelkeken: / A nyers fajokba tisztább érzeményt / S gyümölcsözőbb eszméket oltani”).

Vagyoni egyenlőségről nem beszél, de arról igen, hogy egyfajta testvériség létrejöhet: a milliók nem egymás ellenségei, hanem testvérei lesznek.

Viszik-e hát előre a könyvek a világot? –  A válasz: igen, de ez ironikus válasz, amely valójában tagadást, nemet jelent. Csak azért ment előrébb a világ, hogy a bölcsek még bölcsebbek, a gazdagok még gazdagabbak, a buták pedig még butábbak, a szegények még szegényebbek legyenek.

Építsünk egy új Bábelt, törjünk a csillagok, az ég felé – Bábel tornyának szimbólumával sejteti a küzdelmek végeredményét: a töretlen és folyamatos fejlődés helyett az örök körforgást: „Ez hát a sors és nincs vég semmiben?. Vagyis nem megy a világ előre, csak körforgás van, az emberiség története körforgásszerű: mindig újratermelődik a reménytelenség, a kétségbeesés.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattins a következő oldalra!