Tehát bár a költő szembefordul korábbi pesszimista hozzáállásával, igazán hinni mégsem tud: a Bábel-torony újra meg újra összeomlik, az előrehaladást törvényszerűen hanyatlás követi. Ha el is érünk egy fejlett társadalmi rendet, ez a civilizáció, amit felépítünk, össze fog omlani, és akkor kezdhetünk mindent elölről.

Abba is hagyja a milliók nyomorán való töprengést, és leszűkíti a kérdést az egyén tennivalójára, amely már egy erkölcsi tanítás:

A 3. kérdés: „Mi dolgunk a világon?” A válasz: az egyén feladata a helytállás, a küzdés (ugyanazt a végső választ adja tehát a lét értelmének nagy kérdésére, mint Madách): „küzdeni, / Erőnk szerint a legnemesbekért.” Küzdeni, hogy a számos milliók egymás testvérei legyenek. Küzdeni kell a legnemesebb célokért, a legszebb dolgokért. Itt ódai magaslatokba emelkedik a vers.

A jobb felé törekvés a cél – maga a jó mindenkinek soha nem adatik meg, de mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy a jobb felé törjön. Ez tehát az élet célja, ez teheti boldoggá az egyes embert is. A boldogságkeresés motívuma, amely Vörösmarty költészetében újra meg újra visszatér, itt nyer végső választ.

A nemzet jobb jövőjéért kell munkálkodnunk, akkor nem hiába töltjük el életünket. Ámbár Vörösmartynál a nemzetről való gondolkodás az egész emberiség egyetemes fejlődésének képébe van ágyazva. Azaz a nagy emberi kérdések részévé teszi a nemzeti kérdést. Úgy szolgálhatjuk legjobban az emberiséget, ha a saját hazánk felemelkedésén dolgozunk. Vagyis konkrétan a hazafiság ad értelmet az életünknek. Ezt tudatosítja Kölcsey is a Parainesisben.

A vers a kétség örvényein át elvezet a bizakodás magaslatára. Vörösmarty ekkor még le tudta győzni a kételyeket, győzött az optimizmus, pedig hite már megrendült a felvilágosodásban, csalódott a fejlett polgári társadalmakban, félt a nyomorgó tömegek véres bosszújától. A nemzeti felemelkedés és a hazafiasság programja azonban még reményt adott.